1917. július 31. este, Rendőrség, Tiencsin, Brit Koncesszió

- „Szóval maga lőtte le a Taku Roadon délután 2 órakor azt a kínai rendőrt, Mr. Gönnert?” - kérdezte a meglehetősen sápadt arcú, szikár egyenruhás, szigorú tekintetével próbálva rendreutasítani a vele szemben helyet foglaló megszólítottat.

- „Nézze Hadnagy Úr” – címzett szándékosan fölé a kihallgatást végző fiatal rendőrtiszt valódi rangját pontosan tudó gyanúsított. „Ön pontosan tudja, hogy az csak egy szerencsétlen bennszülött volt, ezenkívül német ancúgot is viselt, ráadásul a német settlement területén. Nagyon sajnáljuk a kellemetlenségeket, amiket Őfelsége rendvédelmi erőinek okoztunk, de nem állt szándékunkban riadalmat kelteni, mindössze fel akartunk tartóztatni egy ellenséges spiont, aki fontos információkat akart az osztrák-magyar konzulátus megbízásából a németek kezébe juttatni. És kérem, a nevem Krempasky, nem Gönnert, ha kérhetem.” - azzal udvarias gesztussal ismét hátradőlt és egyik lábát a másikon lazán átvetve figyelmes szemekkel nézett az alhadnagyra.

Tiencsin, Brit Koncesszió

- „Maga lőtt vagy sem, Mr. Gön...Krempasky?” - ismételte meg a kérdést a rendőr. „A szemtanúk állítása szerint négyen üldözték az osztrák tengerészegyenruhát viselő egyént, amit a közelben szolgálatot teljesítő járőr is megerősített. Továbbá ezt a Browning-típusú kézifegyvert találtuk a maga társánál. Feltehetőleg ezzel tüzeltek az említett időpontban.” - mutatott az asztal hozzá közelebb eső szélén fekvő pisztolyra.

(az alábbi a sorokat úgy két hete vetettem képernyőre)

Sokak számára talán furcsán hangzik, hogy otthonomnak nevezek egy várost, ahol az emberek egy az enyémtől különböző rasszhoz tartoznak, az utak autósztráda-szélességűek, az utcák piszkosak és rendetlenek, ahol bizonyos időszakokban látni is alig lehet a szmogtól és ahol ha fejem tetejére állok is külföldi leszek mindörökre.

Megdöbbent a felismerés, hogy már 4 (!) éve is megvan annak, amikor először tettem a lábamat Tiencsin, és egyben Kína földjére. Ekkor indult ez a blog is, azután, hogy életem első jetleg-ével küzdve a pekingi reptérről elindultam, hogy hat hónapos kalandomba nekivágjak, kipróbáljam milyen elszakadni az ismert világtól, hogy valami teljesen másba kóstolhassak. Persze, pár dolog nem volt tökéletesen ismeretlen a három hónapos moszkvai ösztöndíj után. Azt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem iszom csapvizet, vagy hogy emberek mások megrökönyödése vagy rosszalló tekintete nélkül köpködnek az útszélre, azt már tapasztaltam. (Ez utóbbiban persze a Mennyei Birodalom népe vitathatatlanul viszi a prímet.)

De az, hogy bármerre néztem, legyen az poros-szürke lakótömb, vagy piros-arany Konfuciánus templom, mindenütt Újat és izgalmasat láttam – na ezt nem ismertem. Lelkesedésemben – és abban a tudatban, hogy a rövid idő alatt, amit itt fogok tölteni, nem számít a kockázat és „nem szabad kihagyni semmit” - a legmocskosabb chaomian 炒面 (olajban sütött tészta) kifőzdék utcára „terített” kecskelábú asztalain ettem. Ebbéli döntéseimhez részben az is hozzájárult, hogy – ma már elképzelhetetlen módon – heti száz yuan-t (kb. 4000 HUF, vagy akkor talán még kevesebb is) szántam lakhatáson és tandíjon kívül minden kiadásomra. Nem úgy alakult a Magyarországról eltervezett meló sem, ahogy képzeltem, de lassacskán más lehetőségeim adódtak, és persze segítő kezek nyúltak utánam amikor nagyon nem volt már hová fordulni.

Eltelt viszont az első élményeket adó fél év, laktam egyedül csótányos-egyszobában, koreai baráttal osztoztam albérleten és befogadott később örök baráttá lett török iskolatársam is magához az utolsó hetekre. A napokban van három éve, hogy tét nélkül és minden komoly elhatározás nélkül beadva a kínai állam ösztöndíj-programjára a jelentkezésemet, búcsút intettem Tiencsinnek, abban a tudatban, hogy talán soha nem is jövök ide vissza többet.

Aztán úgy alakult, hogy mégis, és amikor befut a vonat a központi állomásra, az olyan érzés mint mikor kisgyerekként, hosszabb nyári táborokból a félig ismeretlenné távolodott otthont látnám viszont újra, és rögtön tudom mi, merre, hogyan.

Ami azt illeti, nem mindennapos vendég itt az észak-kínai Tiencsinben Vujity Tvrtko, a TV2 volt riportere. Az meg talán még kevésbé szokványos, hogy állítása szerint új filmjében az Osztrák-Magyar Monarchia egykori koncessziós területe kap főszerepet, amit szintén „Trianonban csatoltak el.”

Kemény fejfájással ébredt Hugo Accurti, Őfelsége császári és királyi egykori sorhajókapitánya, a Hotung Építőtársaság igazgatótestületi tagja a már a kora reggeli órákban forrósodó levegőjű tiencsini villácskájában. Egész éjjel nem tudta öt percnél tovább lehunyni a szemét, nem tudott másra gondolni mint az előző koraesti beszélgetésre „azzal jóvágású haramiával”. Persze az ő számára, aki az elsők között lépett az észak-kínai ingoványos fövenyre a még a Taku erőd ostromakor, nem volt ismeretlen Gönnert neve. Nem voltak életkorban túlságosan messze egymástól. Származásban és társaságban annál inkább! A Habsburg-Tengermellék egyik neves patrícius családjából a Sárga Veszedelem megfékezésére érkezett olasz nem mérhette magát egyazon szalaggal mint ezt a svábmagyar suszter budapesti műhelyéből ideszökött kalandort.

Az meg van, hogy négy magyar – két dezertőr, egy matróz és egy hivatásos kalandor – üldöz Tiencsin angol negyedében egy osztrák helyőrségi katonát? Rohannak a gyalog-riksából kiugrott rémült Richter után, aki épp csak megússza a füle mellett elsüvítő golyót, ami így egy szerencsétlen arra járó kínait terít le. Idegesen pumpáló szívével a torkában végül eléri az osztrák legény a volt német zóna határát, amit már a kínai hatóságok felügyelnek. Az angol detektívek csak úgy ímmel-ámmal végzik a nyomozást, nem látszik fontosnak az ügy kiderítése. Az osztrák-magyar konzul persze tajtékzik, mert a szigorúan titkos küldemények könnyedén rossz kezekbe kerülhettek volna, de még aznap este történik valami, ami egyenesen pánikba ejti a kicsiny konzulátus Haihe-parti diplomata-személyzetét. Gönnert, a már lassan egy évtizede a Világot és a Távol-Keletet bekóborló szerencsevadász összetoborozza az elégedetlen császári és királyi bakákat és át akarja venni az irányítást az Osztrák-Magyar Settlement területe felett!

... elvágtattak a Victoria Park mellett ...

Bent ülünk az intézet közepes befogadóképességű tárgyalótermében, azt hiszem itt ül a modern törisek nagy része. A lekerekített, hosszú sötétbarna asztal körül foglaltak a székek, de a fal mellett végigrakott helyeken is akadnak hallgatók. Az asztalfőn rekedt hangját lejjebb-feljebb állítja (ahogy az előadás izgalmai megkívánják) a nancsingi professzor úr, Tajvan szakértője, „híres ember“ (名人) - ahogy a konferenciasorozat aposztrofálta. Humoros embernek tűnik különben, bár csak minden harmadik poénján sikerül mosolyommal részt venni a többiek elismerő morajlásában. (Nem az ő hibája természetesen, van még mit fejlődni az anyanyelvében.)

(balszélen Cui úr, tőle jobbra a proffok, mögöttük és mellettük a töltő-apródok)

Ahogy szárad a torka, ürül a papírpohárkája - nyilván elfelejtette a kötelező forró vizes termoszt. Hallatlan! nem mellesleg. (Forró vizet - azaz reshui-t 热水 - saját megfigyeléseim alapján úgy 35 Celsius fokos levegő hőmérsékletig tűnik kötelezőnek inni Kínában, mert ugye mindenre jó, és egészséges.) De nem kell aggódni Cui professzor úrért, rangsor szerint pattannak fel a Phd-sek utánpótolni a szünetben a forróvizes tartályból előre feltöltött nagy termoszokból az éltető nedűt. (A konferencia-hangulatért felelős 0,75-ös Nestlé flakonokból a világért sem inna senki.)

a szett

Ahogy azon merengek, hogy milyen szép konfuciánus tett a tisztelendő tanár úr kiszolgálása, a rangsor már az én csoporttársamig ért (vagy ki tudja, kalandor módon önjelölt töltögetőnek lépett elő, holmi kegyenc-remények délibábjában?). A vékonyka, nagy szemüveges leány már serényen osztja is az italt az előadónak, majd az intézetvezetőnek, aztán az óraadónak, ahogy kell, tartja a rangsort.
Nemes etikett, és talán jó alkalom a tiszteletadásra is, ki tudja, mennyivel könnyíti meg egy pohár forró víz az ember vizsgáit a szemeszter végén?

(a forró víz kultúrájáról bővebben a következő bejegyzésben)

És akkor eljött 5-1 azaz 五一 wuyi -  ahogy a kínaik emlegetik a Munka Ünnepét (劳动节) egy szép pénteki napon, mi pedig felkerekedtünk kényelmesen az jó előre megváltott vonatjegyekkel a zsebeinkben, hogy meglátogassuk Csin Si Huangtit (秦始皇 Qin Shihuang) és az ő agyagból formált hadseregét Hszianban (西安 Xian)!

Szóval hál'istennek nem kellett korán kelnünk, a vonatunk csak dél körül indult Pekingbe, ahonnan ugyan még állomást kellett váltanunk (a Déliből a Nyugatiba) metrón, de kétségtelenül megérte ez a pici mafan 麻烦 (= nyűg, kényelmetlenség), hogy cserébe viszont a 300 km/h-t hol alulról, hol felülről nyalogató expressz gyors vonattal (gaotie 高铁) utazhassunk a több mint ezer kilométerre fekvő Senszi (陕西 Shaanxi) tartomány központjába. Így igazán nem okozott gondot az utazás, az a négy és fél óra, plusz előtte a tiencsini kolitól Pekingig az a másfél; viszonylag fitten és üdén indultunk a lefoglalt szálláshely megkeresésére a koraesti, fasorokkal szegélyezett, merőleges utcákon.

Mert hogy a városnak nem csak a szigorúan vett történelmi magja van szabályos sakktábla-szerűen tervezve, hanem az a környék is ilyen volt, ahol mi megtelepedtünk három éjszakára. Mint hogy nem volt semmi gabaj az apartmannal, igen hamar megint az utcán találtuk magunkat - persze önszántunkból, vagy legalábbis a gyomrunk kényszerítésétől vezérelve. Itt gyorsan megtaláltuk a közeli kiülős sütögetős helyet (烧烤 shaokao) ahol egy zajos diáktársaság mellett jól belaktunk kis nyársakon sütött apró húsokból (串 chuan), mellé egy kis sört szürcsölgetve. Sejtettük - az útikönyv tanácsa alapján -, hogy Hszianban nem ez lesz az első és az utolsó barbecue csemegénk, inkább csak amolyan nyitányként tekintettünk rá. Meg hát amúgy is régóta szeretjük a „csuanr-t“ , úgyhogy nem esett nehezünkre követni a Lonely Planet szerzőit.

Hát inkább nem említeném egy lapon a szárazföldi Kínát és a két kis “visszatért tigrist”, nem jönne ki jól az összehasonlításból a “nagytesó”. Xiamen tényleg gyönyörű volt, Kanton izgalmas és nyüzsgő, és hiába volt már délen – távol az észak-kínai szmogtól, szárazságtól és külföldiekre-bámulástól, azért köpködős volt, és még nagyon kínai. Ezzel szemben amikor átléptük a volt portugál ill. angol gyarmati határt, valami sokkal hozzánk közelebb állót kezdtünk magunk körül érezni. Rendezettséget, tisztaságot, szabályokat, és úgy általában működtek a dolgok udvariasság és a számunkra megszokott kulturáltság útjain. (Ne gondolja senki, ezeket a sorokat olvasva, hogy nem szeretnénk a Népköztársaságban tölteni ifjú éveinket – mint ahogyan azt jelenleg is tesszük, csak hát felismerjük a különbségeket.)

Tehát kantoni napjaink után egy reggelen felkerekedtünk, és expresszre szálltunk Zhuhai 珠海 felé, ahonnan nagyjából 40 perc vonatozás után gyalog folytattuk a határ felé. Gond nélkül léptünk be a régi barokk kapu mellett kialakított modern átjárón, és pár méter után azon kaptuk magunkat, hogy minden portugálul és hagyományos írásjegyekkel 繁体字 (a Kínai Népköztársaságban Mao alatt bevezetett egyszerűsített karaktereket 简体字 nem vezették be más kínai nyelvű országokban) van kitáblázva. Persze aztán kiderült, hogy a kantoni dialektuson kívül az angol az igazán használható nyelv, és a mandarinról is hamar leszoktunk, kevés sikerrel járva a helyiek többségénél. (Azért a még Kantonban felszedett hasmenés elleni gyógyszert sikerült putonghuául – mandarinul – megvásárolnom szerencsére.)

Két hétre szabadultunk el a száraz és hideg Észak-Kínától (北方), hogy a Holdújév örömére kapott vakációt a kellemesebb éghajlatú Délen (南方) töltsük. A hagyományos demarkációs vonalat a Jangce folyó (长江) képezi a Középső Birodalom két kulturálisan is elkülönülő fele között; tavalyi Sanghaj-környéki túrám kapcsán ezt a határt éppen csak, hogy átléptem (meg is lepett, hogy Shaoxingben milyen hűs volt...). Node, ezúttal ketten voltunk, és meg sem álltunk a fucsieni tengerpartig, ahová a gaotie 高铁 (szupergyors vasút) repített minket!

Hsziamen/Xiamen/Amoy

Első este tehát Hsziamen (Xiamen 厦门) városában szálltunk meg, ahol pár napot töltöttünk tengeri kaják és a Gulang Yu 鼓浪屿 sziget élvezetében. A gyarmati időkben Európában elterjedt nevén, Amoy-ként is ismert város maga is a fucsieni (Fujian 福建 tartomány)szárazfölddel szemben, egy szigeten fekszik, innen komppal lehet továbbhajózni a fő nevezetesség – a „Zongora-szigetként” (Piano Island 钢琴之岛) is ismert európai városka felé. Az Első Ópiumháború után az elsők között megnyitott kikötő a 19. század második felétől vált fontossá az európaiak számára. Villák, templomok, követségi épületek nőttek ki a sziklás-erdős kis szigeten, és hamarosan angol nyelvű lapja és a britek által felállított szikh rendőrsége is lett a külföldi koncessziónak. A nyugatiak hatására vált elválaszthatatlanná a zongora és Gulang Yu kapcsolata – ma is sok kávézóból szűrődik ki klasszikus zene, és Kína leghíresebb zongoristái közül is többen is a szigetről származnak (Yu Feixiang, Lin Junqing, Yin Chengzong).

(baidu)

Kihasználva a nemzeti ünnep (október 1.) körüli szünnapokat, elhatároztuk, hogy elutazunk az UNESCO Világörökség védjeggyel megjelölt Nyári Rezidenciához, a hegyek között megbúvó Chengdébe. Eredeti vonat-tervünket keresztbe húzta a vasúttársaság – egyébként korrekt – értesítése, miszerint az előre megváltott jegyünkkel sajnos nem megyünk majd sokra, mert nem indul az aznapi járat (éppen nincsen „minden második nap”) Tiencsinből, és amellett hogy visszautalják a pénzt, a buszt ajánlják lehetséges alternatívaként. Így végül közúton értük el nagyjából 5 óra hol lassabb-hol gyorsabb zötykölődés után a várost.

(baidu)

Meglepő látványt nyújtottak a kifejezetten festői hegyvonulatok lábaiból kinövő felhőkarcolók – Chengde utóbbi húsz évének építészeti vívmányai. Mintha Peking egyik kerületét eresztették volna le a völgyekbe, vadi új utakkal, lakótömbökkel a Rehe (Jehol, 热河）azaz „Forró folyó” két partjára. Ahogy sétáltunk a buszállomásról befelé a belváros-közeli hotelünk felé, megegyeztünk abban, hogy nem a várt koszos, lepukkant klasszikus vidéki várost (3,6 millió lakos) látjuk, hanem valami egészen kellemes hangulatú környezetet. Ezen véleményünk különben a három ott töltött nap után sem változott meg, Karin szerint az emberek is szebbek mint Tiencsinben vagy Pekingben.