"Abban az időben kezdődött a táncőrület az egész világon s a praktikus eszü gyöngyösi zsidógyerek kiszimatolta magának a legtovább tartó konjunkturát." (Pesti Hírlap 1926)

Izgalmas füzért lehetne összeállítani azokból a magyarokból, akik az első világháború során kerültek a Keleti Fronton orosz hadifogságba, majd ilyen-olyan kalandok során a Távol-Keleten kikötve, legkülönbözőbb területeken futottak be karriert. Itt a blogon már szó esett a a sanghaji sztárépítész Hudec Lászlóról, aki a Műegyetemen (ma: BME) végzett és frissdiplomásként került a Nagy Háború csatatereiről szibériai hadifogságba. Ő kalandos útja során „Kelet Párizsába” (vagy „Kelet Szajhája/The Whore of the Orient” más forrásokban) jutott el és egészen Mao kommunistáinak hatalomátvételéig élt itt. Apránként saját építész irodát, családot alapítva, majd a korabeli Ázsia legmagasabb felhőkarcolójának (Park Hotel, l. a linkelt blogbejegyzésben) tervezőjeként és tiszteletbeli magyar konzulként, valamint zsidómentőként vonult be a történelembe.

Node, itt van egy újabb érdekes karakter, egy másik magyar, aki a szibériai Berezovka hadifogoly táborában tanult meg táncolni, de olyan jól, hogy az polgárháború (1917-1922) vérengzései és a bolsevikok előretörése elől menekülő orosz arisztokrácia és gazdag polgárság korabeli fellegvárába, a mandzsúriai Harbinban már saját operettjeiért és balettkompozícióért tombolt a dekadens közönség! Az ő történetét főként a Hadifogoly magyarok története c. 1930-ban kiadott két kötetes munkából ill. a Pesti Hírlap és egy korabeli amerikai újság cikkjeiből merítve ismertetem itt (l. a bejegyzés alján).

Berezovka a Bajkál tótól délkeletre, Nikolszk-Usszurijszkij (Usszurijszk) az óceán partján, Koreától északra, Harbin városa pedig ettől nyugatra a vasútvonal mentén található (térkép forrása: Hadifogoly magyarok története)

... „Abbudapesti Hírlaaap!” - kiáltja a rikkancs, miközben a villamos csörög az Űllőin, szekereket hajtanak szitkozódó kocsisok, törökmézárus kínálja édes portékáját az iskolásoknak és itt-ott egy keménykalapos úr sétapálcázik el karjába fűzve fodros hölgytársaságát. Nosztalgia képek az elhagyott apai városból ahol a megvetett és rozsdásan csikorgó birodalmat elfelejti a fiatalember, amint beleveti magát az esti mulatozásokba és romantikus ligeti sétára hívja valamelyik józsefvárosi barátnéját. „Különös,” – gondolta magában Gönnert - „hogy mennyire csak a jóra emlékszem és mintha hirtelen érdekessé és színessé válna mindaz, amit unalmasnak és szürkének éreztem kölyökfejjel, amikor eldöntöttem hogy nekivágok a világnak.” És bevillantak az azúrszín mediterrán tengeren megélt kalandok, majd a nyugat-afrikai partok kikötői, ahol mulatt lányok karjaiban borult rá az éjszaka az aranyhidat bámulva... majd az amerikai városok... és kis japán felesége, Fudzsiko, akitől a cári rendőrség deportáló rendelete szakította el Usszurijszkban… megannyi villanás, amik kevesebb mint egy másodperc alatt száguldanak át a kedves képeit előhívó ember agyán. Közel két évtizede nem járt már Budapesten - leszámítva azt a pár zavaros hónapot '12-ben, a Tisza-merénylet és a „parlamenti viharok” idején –, a városban, ahol felnőtt, ahol édesapjának szíjgyártó-műhelye volt a Kerepesi úton és ahonnan a vére űzte az Adrián át ki az óceánokra!

Üzletsor a Kerepesi úton

„Itt van még Gönnert?” - kérdezte mosolyogva Wilcox a már vagy egy perce láthatólag elmerengett társaságát. „Minden rendben?”

„Igen, persze, csak egy régi barátom gondolata eszembe juttatta szülővárosomat. Semmiség, csak néhány képkocka itt-ott.”

Nem volt sok már hátra az ebben a szemeszterben Kínában töltött időnkből, de még úgy gondoltuk, beszorítunk egy kis utazást június elejére a festői Csiucsajkou (Jiuzhaigou 九寨沟) hegyei közé. Nem bántuk meg.

Trebitsch arcai (jobb szélen, fentről lefelé haladva):
a protestáns misszionárius - a brit parlamenti képviselő - a kém - a buddhista szerzetes   

 A sanghaji sztárépítész Hugyecz László és a távol-keleti régiségkereskedő-zsidómentő Komor família után egy méltán híres legenda következik, egy korabeli újságcikk beszámolójából. 

„Trebitsch Lincoln furcsa neve, amely folyton-folyvást csak szomorú hírek hozója volt, ismét felbukkant a múlt héten” - vezette fel az amerikai Newsweek magazin egy tiencsini hírét 1937 október 25-én. „[Tiencsinben] Lincoln csontsovány ópium-kába kulik ajnározásában él, mint Chao Kung apát, egy szent ember. Bő selyemköntösbe bugyolálva kántál örökigazságokat egy buddhista kolostorban és isteni hatalommal uralkodik szolgái hadán, akik nem tudják róla, hogy: Trebitsch Izsák 59 évvel ezelőtt született Pakson, nem messze Budapesttől [nos ezen lehet vitatkozni persze, de az New Yorkból nézve elenyészik az 126 km]. Szülei magyar rabbinak szánták, ő viszont London East Side negyedébe szökött, ahol presbiteriánus lett, majd anglikán, később pedig kvéker. Minden esetben magával térített pár zsidót az új hitének, megnyerve bizalmukat és megtakarításaikat, és még a brit parlamentbe is bejutott liberális színekben (1906) mint Ignatius Timothy T. Lincoln.”

Komor Izidor volt annak a sanghaji zsidó közösséget mentő Komor Pálnak az apja, aki Hudec László sztárépítész mellett talán a leghosszabb ideig tartózkodott a 20. század-eleji Sanghajban. Izidor, a hongkongi régiségkereskedő cégből levált jokohamai „Kuhn and Komor” vállalkozás társalapítója 1896-ban érkezett a rohamosan fejlődő kelet-kínai kikötővárosba. Ahogyan a sanghaji üzleti vállalkozását vezette, Komor tanúja volt a nem is olyan régen kis európai kereskedelmi lerakat, „Kelet Párizsává” (nem, most nem Bukarest) válásának. 1919-ben, mint ellenséges állam polgára (ilyenek voltak az első világháború alatt és azt követően a német ill. osztrák-magyar alattvalók) kényszerült elhagyni várost családjával, és Hamburgban telepedett le, ahová a britek „repatriáló” hajói szállították. Fia, Pál egy év múlva már visszatért Sanghajba, de az édesapa csak felesége halála után, 1933-ban követte az addigra már főkonzulnak kinevezett fiát a Távol-Keletre. Ezekben az években készített interjút az öreg Komor Izidorral a Kína-szerte befolyásos North-China Herald, aki a „régi Sanghajról” mesélt az olvasóknak 1935-ben.

Kína nyüzsgő olvasztótégelyei a századfordulón

Lépjünk egyet hátra a kalandor Gönnert és barátai történetétől, és vessünk egy pillantást a 19-20. századfordulóján Kelet-Ázsia és benne Kína partvidékeit behálózó ún. egyezményes (vagy szerződéses) kikötővárosok világára!

Ami a 20. század második felétől a nemzetközi repülőtér lett, az volt tengeri kikötő a megelőző időszakban: kulcsfontosságú átjárópont országok, kultúrák és kontinensek között. A szó szoros értelmében bárki előfordulhatott ezekben az olvasztótégelyekben, bárki, aki munka, szerencse, betevő falat, kaland vagy törvény elöli menedék után kutatva vetődött utcáira, dokkjaira. Nem csoda hát, ha ez a fajta, sokszínű népesség formálta a kor egyik legnehezebben kezelhető, lázadozó, világpolgár rétegét, és ennélfogva a „hátország” kulturális, vallási és nemzeti eszméinek felforgatóit. Így volt ez Bostontól Kronstadt-ig, és Marseille-től Sanghajig és Fiumétól Tiencsinig, szerte a globalizálódó világban.

Harcoló Brit és Amerikai fregattok (Forrás: Indulgy)

Így a negyedik Kínában töltött év után kicsit szégyenlem, hogy még nem ejtettem szót erről a nagyszerű étkeztető-láncról, amely biztosra veszem, hogy már a legtöbb nyugati irányból érkező külhoninak az ízlelő bimbóihoz nőtt. Ez pedig nem más, mint a nagyszerű, kínai muszlimok által üzemeltetett Lanzhou lamian 兰州拉面 franchise, amelynek ma már minden városban látható az ajtaja felett kékellő, vagy még gyakrabban zöldellő felirata. Legyél az iszlám követője, vagy csak a kóser-halal párosban jobban megbízó laowai (azaz külföldi), esetleg unod már az összes többi - egyébként - széles választékú kínai konyhát – ide bármikor bejöhetsz.

Carlton Café, este 8 óra tájban

A levegő sűrű volt a szürkés-fehéren gomolygó dohányfüsttől, és csak az igen kontúros alakok váltak ki a homályban mulatozó ivóközönségből. Ilyenek voltak a pulttól nem messze öblösen nyerítő kozák társaság jól megtermett tagjai, vagy a jókedélyű jenki tengerészek szinte világító uniformisaikban. Hármasával-négyesével foglalt helyet kilenc – vagy talán több – nemzet kínai földön összevegyülő kavalkádja. A Brit Birodalom népei mellett franciák, németek, olaszok, belgák, az Osztrák-Magyar Monarchia ki tudja hányféle alattvalója, egyszóval mindenki, akinek országa koncessziót foglalt magának Tiencsinben. Ha ez a kompánia nem lett volna elég színes, mondjuk úgy, hogy rajtuk kívül még gyakorlatilag bárki más is előfordulhatott itt. Mindenki a maga nyelvén, a maga kedvenc italával a kezében élvezte ennek a különös városnak az egyedi hangulatát, amely itt, a Carltonban a kevésbé előkelő, de feltétlenül - ahogy ők mondták - a „nyugati fajokból” származó osztályok képviselőinek maga volt a paradicsom. Az idő előrehaladtával a beszédhangerő is egyre csak emelkedett, tökéletes tereppel szolgálva azoknak, akik a félreesőbb sarkokban bizalmasan szerettek volna információt cserélni.

„Szóval,” – türelmetlenkedett a detektív - „eljutott Afrikáig azzal a gőzössel mint újonc matróz? Ne kéresse magát Gönnert!”

Karl Höcker albuma - Lengyel színdarab a tiencsini színpadon

Szakad a közönség a nevetéstől, a színpadon az Auschwitz-i láger! Nem, nem nácikból vagy holokauszt-tagadókból áll a publikum. Javarészt kínaiak, de itt-ott Tiencsin városában tanuló és dolgozó a világ különböző pontjairól érkezett külföldiek töltik meg a Tianjin Grand Theater egyik színháztermének széksorait.