... „Abbudapesti Hírlaaap!” - kiáltja a rikkancs, miközben a villamos csörög az Űllőin, szekereket hajtanak szitkozódó kocsisok, törökmézárus kínálja édes portékáját az iskolásoknak és itt-ott egy keménykalapos úr sétapálcázik el karjába fűzve fodros hölgytársaságát. Nosztalgia képek az elhagyott apai városból ahol a megvetett és rozsdásan csikorgó birodalmat elfelejti a fiatalember, amint beleveti magát az esti mulatozásokba és romantikus ligeti sétára hívja valamelyik józsefvárosi barátnéját. „Különös,” – gondolta magában Gönnert - „hogy mennyire csak a jóra emlékszem és mintha hirtelen érdekessé és színessé válna mindaz, amit unalmasnak és szürkének éreztem kölyökfejjel, amikor eldöntöttem hogy nekivágok a világnak.” És bevillantak az azúrszín mediterrán tengeren megélt kalandok, majd a nyugat-afrikai partok kikötői, ahol mulatt lányok karjaiban borult rá az éjszaka az aranyhidat bámulva... majd az amerikai városok... és kis japán felesége, Fudzsiko, akitől a cári rendőrség deportáló rendelete szakította el Usszurijszkban… megannyi villanás, amik kevesebb mint egy másodperc alatt száguldanak át a kedves képeit előhívó ember agyán. Közel két évtizede nem járt már Budapesten - leszámítva azt a pár zavaros hónapot '12-ben, a Tisza-merénylet és a „parlamenti viharok” idején –, a városban, ahol felnőtt, ahol édesapjának szíjgyártó-műhelye volt a Kerepesi úton és ahonnan a vére űzte az Adrián át ki az óceánokra!

Üzletsor a Kerepesi úton

„Itt van még Gönnert?” - kérdezte mosolyogva Wilcox a már vagy egy perce láthatólag elmerengett társaságát. „Minden rendben?”

„Igen, persze, csak egy régi barátom gondolata eszembe juttatta szülővárosomat. Semmiség, csak néhány képkocka itt-ott.”

„Bizony nekem is hiányzik néha London, de a magunkfajták jobban érzik magukat ha a világ másik pontjáról nosztalgiáznak a városukról, de valójában nem mennének vissza” - követte udvariasan társa szokatlanul érzelmes hangját maga is a felszínen, de titokban az előző pillanatokban lejátszódott kínai hírhozó rejtélyes üzenetén járatta edzett nyomozó-agyát. „Ki lehet az a „Lao Ma? És mi történhet Sanghajban? Lefogadom, hogy ez az svindlis magyar ott is mesterkedik valamiben! Esetleg ha itt nem jönne össze? Vagy párhuzamosan, hogy összezavarja az osztrák diplomatákat?”

„Ami azt illeti engem legutóbb nem kérdeztek meg, hogy van-e kedvem hazautazni Európába” - vetette oda Gönnert, visszatérve az egy pillanatra elhagyott könnyed és magabiztos történetmesélő hangjához. „Ha valamit nem érdemes kipróbálni az életben az az orosz deportáló szerelvény.”

„Igazán? Hát csak nem sikerült felbőszítenie a cári hatóságokat is? Ez magának a specialitása, hogy nem bír megférni a hivatalos szervekkel?” - mosolygott a rendőr, cseppet sem neheztelve társára, aki történetesen a törvények „onnansó oldalán” érezte otthonosabban magát. Minden pandúrnak jól jön időnként egy „rabló” ha megszorul, és vele ez egyszer már megesett abban a bizonyos máltai kocsmában amikor Gönnert balegyenesei igen csak jól jöttek.

„Nos, hát ahogy említettem korábban megfordultam az Orosz Távol-keleten egy időben, nem sokkal azután, hogy azok az átkozott osztrák bürokraták tönkre vágták a kis import-export üzletemet Kínában. Mondtam már, ugye, hogy '906-ban, a csapossal”- bökött a félvér kocsmáros felé - „Chinaman Billy-vel együtt fektettük a vonatsíneket meg a senhszi mandarin kedvenc bordélyának csinos lakóit a francia-belga vasútépítéseknél? No, hát nem volt az rossz élet, mindaddig amíg az a csorgónyálú bamba kuli rá nem borított a lábamra egy köteg lerakandó talpfát. A flamand szanitéc rendesen megküzdött – nem csak a lábamért, hanem az ocsmány fertőzések miatt – az életemért is, de rendbe tett, amennyire lehetett.

Belga-francia vasútépítés a Peking-Hankou vonalon

Ezután döntöttem úgy, hogy kereskedelmi vállalkozásba fogok, és különféle árucikkekkel kezdtem üzletelni Tiencsinben és a többi part-menti városban. Azok a piszkos schwarzgelbek viszont nem hagytak nyugtot nekem! Sikeresen megakadályozták, hogy a megszerezhessem a brit állampolgárságot '908-ban, majd miután következetesen visszautasítottam a felhívásokat a Kaiser születésnapjának és még ki tudja milyen Habsburg csinnadraták megünneplésére, anarchistának bélyegeztek és rövid úton ellehetetlenítették a boltomat.”

„Gyanítom nem hagyta mindezt annyiban? Vagy mégis?”

„1910-ben, amikor az utolsó vasamat is elvesztettem, nem volt mit tennem, elhatároztam, hogy panaszt teszek a tiencsini konzulátuson és igazságot követelek magamnak. Miután az a mitugrász kis irodakukac nem volt hajlandó tisztelettel beszélni az ügyemről, úgy éreztem szükséges a revolveremmel a kezemben folytatni a párbeszédet. Persze erre rögtön megváltozott a társalgás természete és sűrű exkuzálások mellett megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Miután ott hagytam a remegő konzuli szolgákat, másnap két helyőrségi kékkabátost küldtek a kitoloncolásomat hírül adó papírral a kezükben. Nem volt más választásom, el kellett hagynom Kínát és egy rövid időre Japánban próbáltam szerencsét. Ott, Jokohamában találkoztam Fudzsikóval, a legbájosabb teremtéssel, akit valaha láttam. Jómódú családja megtiszteltetésnek vette, hogy az angol és német nyelvmester (akkoriban nyelvtanításból tartottam fenn magam) érdeklődik lányuk iránt és feleségül is adták hozzám „Kis Lilaakácot” - minthogy a neve japánról fordítva ezt jelenti.”

„Bájos kis történet, nem mondom! Ezek szerint magát is elérték a gyöngéd érzelmek a nagy kalandozás és világfi-élet közben!” - piszkálódott Wilcox.

Japánok Vlagyivosztok utcáin

„Nem szégyenlem bevallani, valóban életem egyik legszebb időszaka volt az a másfél év, amit Vlagyivosztok mellett töltöttünk Fudzsikóval. Ha ő – nomeg a korábban dicsért Kirin sör ne lett volna – bizony nem sok szép emlékem maradhatna Nyikolszk-Usszurijszkból! Nyelveket tanítottam ott is, akárcsak Japánban, mikor melyiket: angolt, németet oroszoknak, japánoknak, kínaiaknak. Rengeteg politikai fogoly volt arrafelé, az önkényuralom áldozatai, a cárok ellenségeit mind csak úgy feldobták a transzszibériai vagonokra és meg se állj a Csendes-óceánig! Persze rögtön megtaláltam a hangot a főként lengyelekből meg szabadgondolkodó oroszokból álló közösségben. Egy nap aztán kopogtattak az Ohrana emberei a kis faházam ajtaján, és minden szó nélkül lefogtak és börtönbe vetettek vagy egy hónapra. Egy hónap után megtudtam a vádakat ellenem: mindenekelőtt kémkedés a japánoknak, aztán politikai foglyok szöktetése Szibériából, forradalmi beszédek tartása és fegyvercsempészet a rendszer ellenségeinek.”

„Látom, elfoglalta magát megint! Unalmas csak a grammatikai táblázatokat magoltatni, mi? Jól sejtem, hogy most értünk az Ön által már korábban feldicsért deportáló szerelvényekhez?”

„Megtisztel a figyelmével inspektor úr! Hol lennének Őfelsége bűnüldözői az ilyen éles eszű emberek nélkül, mint maga?” - fricskázott vissza a régi ismeretségnek a mesélő. „Elég az hozzá” - folytatta a szibériai kalandjait Gönnert - „hogy az ivánok letartóztatták a feleségemet, de testi épségét megkímélve kiutasították Oroszországból, míg engem bevagoníroztak és útnak indítottak 85 napos kegyetlen marsrutámra, az európai területek felé, Podvolociszkába. A sok köztörvényes között bezsúfolva, férgekkel és tetvekkel borítva közel voltam a végkimerüléshez, amikor végre megérkeztünk Orosz Galíciába. Ha nincs az befolyásos – titkon republikánus eszméket valló – hivatalnok, talán még mindig ott rohadnék egy kis ukrán kalyibában. De ő miután megismerte ügyemet, segített kijuttatni az Osztrák-Magyar Monarchia határáig, így jutottam végül '12-ben vissza Budapestre, a legzavarosabb hónapokban.

A Vasárnapi Újság fotója a "Parlamenti Viharok napjaiból" (1912. június 16.) 

Az utcákon mindenhol rendőrök strázsáltak és huszárok járőröztek, a parlamentet kordon vette körül a feldühödött nép visszatartására és arra az arcátlan Tiszára az országgyűlés épületében lőtt rá egy ellenzéki képviselő három golyót, majd egyet a maga fejébe eresztett.”

„Most hogy mondja, rémlik a hír a budapesti nyugtalanságokról és a merénylet-kísérletről a Times híreiből! Az ember csak ámult, hogy ilyen megtörténik egy civilizált országban!” - álmélkodott a brit.

„Bizony ott, ahol a népeket a zsarnokság köti gúzsba, ott az indulatok is erősebb lángon lobbannak fel!” - hevesedett Gönnert.

„Nocsak, majd elfelejtettem, hogy itt a maga „szakmájába” vágtunk már megint, lassan ideje lenne tisztába hozni az itteni, tiencsini forradalmi szervezkedéseket is, nem gondolja?”

„Csak nem untatom magát, Wilcox?” - mosolyodott el az imént még forradalomtól csillogó szemű világjáró, majd miután társa udvarias kézmozdulattal jelezte, hogy „ugyan már, épp ellenkezőleg” - újabb szál Dragon cigarettára gyújtott. De mielőtt belekezdett volna a konspiráció felfedésébe, hirtelen átsuhant gondolatai között a kuli által hozott kis cetli üzenete. „Revolverek megvásárolva, W.B. és H.K. benne vannak. Minden a terv szerint halad. Sanghajnak sikerülnie kell.”

 (folyt. köv.)

Linkek az előző (V.) és az azt megelőző (IV.) részekhez.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.