(az alábbi a sorokat úgy két hete vetettem képernyőre)

Sokak számára talán furcsán hangzik, hogy otthonomnak nevezek egy várost, ahol az emberek egy az enyémtől különböző rasszhoz tartoznak, az utak autósztráda-szélességűek, az utcák piszkosak és rendetlenek, ahol bizonyos időszakokban látni is alig lehet a szmogtól és ahol ha fejem tetejére állok is külföldi leszek mindörökre.

Megdöbbent a felismerés, hogy már 4 (!) éve is megvan annak, amikor először tettem a lábamat Tiencsin, és egyben Kína földjére. Ekkor indult ez a blog is, azután, hogy életem első jetleg-ével küzdve a pekingi reptérről elindultam, hogy hat hónapos kalandomba nekivágjak, kipróbáljam milyen elszakadni az ismert világtól, hogy valami teljesen másba kóstolhassak. Persze, pár dolog nem volt tökéletesen ismeretlen a három hónapos moszkvai ösztöndíj után. Azt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem iszom csapvizet, vagy hogy emberek mások megrökönyödése vagy rosszalló tekintete nélkül köpködnek az útszélre, azt már tapasztaltam. (Ez utóbbiban persze a Mennyei Birodalom népe vitathatatlanul viszi a prímet.)

De az, hogy bármerre néztem, legyen az poros-szürke lakótömb, vagy piros-arany Konfuciánus templom, mindenütt Újat és izgalmasat láttam – na ezt nem ismertem. Lelkesedésemben – és abban a tudatban, hogy a rövid idő alatt, amit itt fogok tölteni, nem számít a kockázat és „nem szabad kihagyni semmit” - a legmocskosabb chaomian 炒面 (olajban sütött tészta) kifőzdék utcára „terített” kecskelábú asztalain ettem. Ebbéli döntéseimhez részben az is hozzájárult, hogy – ma már elképzelhetetlen módon – heti száz yuan-t (kb. 4000 HUF, vagy akkor talán még kevesebb is) szántam lakhatáson és tandíjon kívül minden kiadásomra. Nem úgy alakult a Magyarországról eltervezett meló sem, ahogy képzeltem, de lassacskán más lehetőségeim adódtak, és persze segítő kezek nyúltak utánam amikor nagyon nem volt már hová fordulni.

Eltelt viszont az első élményeket adó fél év, laktam egyedül csótányos-egyszobában, koreai baráttal osztoztam albérleten és befogadott később örök baráttá lett török iskolatársam is magához az utolsó hetekre. A napokban van három éve, hogy tét nélkül és minden komoly elhatározás nélkül beadva a kínai állam ösztöndíj-programjára a jelentkezésemet, búcsút intettem Tiencsinnek, abban a tudatban, hogy talán soha nem is jövök ide vissza többet.

Aztán úgy alakult, hogy mégis, és amikor befut a vonat a központi állomásra, az olyan érzés mint mikor kisgyerekként, hosszabb nyári táborokból a félig ismeretlenné távolodott otthont látnám viszont újra, és rögtön tudom mi, merre, hogyan.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.