Benyit, ráköszönök: Ni hao! Bizonytalanul körbenéz, majd válasz nélkül megközelíti a célterületet: a táblát. Gumikesztyűs ujjai biztos mozdulatokkal kezelik a halálpiszkos rongyot, amivel úgy látom legutóbb a vécét törölhette körbe leginkább a krétaport keni csak szét, hogy oda is jusson, ahol eddig még túl kevés volt belőle. Miközben keneget és maszatol, én azon tűnődöm, vajon én voltam-e az udvariatlanabb, hogy nem magáztam, vagy még mindig jobban viselkedtem, tekintve, hogy "hülye külföldi" vagyok és nem is lehet elvárni tőlem a helyes nyelvhasználatot? Mindenesetre nem faragatlannak, sokkal inkább megilletődöttnek tűnt, amikor meglepődve tapasztalta, hogy valami "sárga hajú" gubbaszt az egyik padban.

Na, most végzett - gondoltam, és már újból nekikezdtem a lecke átnézésének még az első óra előtt, amikor visszatért, ezúttal új eszközzel: egy felmosófával. Hogy ne "zavarjam", lehajtott fejjel írni kezdtem, miközben ő a táblánál megismert hatékonysággal és a már előbb megismert kis szövetdarabhoz hasonló tisztaságú felmosóronggyal, "ahol a papok táncolnak"- törölgetésbe kezdett. Ez ellen nem volt kifogásom különösebben (micsoda szerencséje volt velem), bár időnként rémeket véltem látni szemem sarkából, amint a ronggyal a tőlem két padra lévő szék ülőkéjét kenegeti. De nem, mindezt csak kora reggel túlhajszolt agyam fantáziálta.

Elhatároztam, hogy nem törődöm vele (mindkettőnknek jobb lesz ez így - döntöttem el), rovom az írásjegyeket szorgalmasan, amikor egyszercsak padkoccanásra kaptam fel a fejem! A takarítónő széttárt karral nyúlt kifelé menet a egyik gumikesztyűjével a kilincs után, miközben a másikkal az ajtófélfában talált biztos támpontra, és még egy utolsót behajolva, behúzta maga után az ajtót. Hogy mik vannak! (És hogy kell vigyázni!)

Második pekingi utazásom alatt történt, hogy ellátogattam a Szépművészeti Múzeumba (美术馆), amire kíváncsi lettem volna egyébként is, de hogy ingyenes (!) volt a belépés - na, így már esélyt sem kapott a vacilálás.

100_6629.JPG

No, ezután a rettentő igényes fotóbeállítás után (ezúton is elnézést kérek) térjünk át az épület belsejére, ahol elsőként a földszint bal oldali kiállítóterme felé vettem az irányt. Itt kellemes háttérzenére nézegettem "A tájkép költőjének" (风景的诗人 The Poet of the Landscape), egy Zhao Hongfu (赵鸿甫) nevű kortárs művésznek a vízfestményeit.

100_6631.JPG

Amint ezen a tárlaton átandalogtam, kötelességtudó múzeumbajáró módjára rögtön a következő terem felé indultam, hogy "bármi legyen is az, végignézem, mert ingyen van és különben is, miért ne?" Az első képek alapján már valami balos érzékenységet sejtettem az ecset másik oldalán, látván az ilyen-olyan dolgozókat és szegény parasztokat szerszámaik, purdéik mellett, szakadt főfödőjük alatt.

100_6638.JPG

Nem volt ez rossz, nem is beszélve a szerintem mindig izgalmas karikatúrákról és röpirat-illusztrációkról, amik hadurak, japán megszállók, nyugati imperialisták ellen irányultak, vagy a propaganda-gyanús képeknek, amelyek a felszabadulásnak örültek.

100_6635.JPG 100_6668.JPG 

És aztán jött a meglepetés! Már az első kis fiatornyos fatemplom háttere előtt cséplő, gyanúsan szoknyás-kendős arcok láttán felkaptam a fejem (a kép címe: Román parasztok aratása vagy valami ilyesmi 罗马尼亚农民收割图, 1956). Aztán jött a meglepett örömködés, ahogy egymás után vagy öt-hat kép mellé már az előző ország szomszédja, az enyém (!) van felírva. Magyar fazekas/匈牙利陶器工人 (1955), Magyar hajadon/匈牙利姑娘(1955), Tél (Magyar falusi táj)/(匈牙利农村风景) (1956), vagy egy sárospataki várról készült metszet, és néhány parasztember portréja; nevük minden esetben odakanyarintva szép, gyöngybetűkkel a kép alá. Hogy mi a történetük a képeknek? Röviden a lényeg az, hogy Zhang Yangxi 张漾兮 (1912-1967) kínai festőművész-grafikus az ötvenes években fél évet töltött tanulmányúton Romániában és Magyarországon. Ekkor, illetve hazatérte után születtek ezek a képek.

100_6648.JPG 100_6652.JPG

100_6658.JPG

Miután lenyeltem a meghatódottság boldogságtól édes könnyeit, két képet találtam még Zhang Yangxi művei között, amiket úgy érzem még érdemes megmutatnom. A bal oldali úr Jeff Healey előfutára, a Vak gitáros (1944) (persze tudom, hogy nem gitár, de nem sikerült kiderítenem, hogy ez most csing-hu, vagy er-hu, vagy mi, majd később talán), a jobb oldalon pedig Wu Szungot láthatjuk, amint puszta kézzel megöli a tigrist, a Vízparti történet lapjain részletesen olvasható módszer segítségével (武松打虎, 1958).

100_6674.JPG 100_6670.JPG

A történet befejezéseként a további végigjárt kiállítások közül egyet emelnék ki, ezt is csak egy kép erejéig. Mégpedig abból a célból, hogy igazat adjak Depuis Magritte-nek, akinek alkotásait a pekingi Belga Nagykövetség kötreműködésével mutatták be. Ő pedig azt mondta, hogy:

100_6690.JPG

és milyen igaza volt! (Elég csak az üveglapon megjelenő rémalakra pillantani.)

Még októberben történt, hogy Fucsouból (Fuzhou) tartottam hazafelé a gyorsvonaton, amikor a - természetesen kínai nyelvű - Mission Impossible 2. körülbelül negyedszeri végignézését megszakítva, útitársam akadt valahol Sandong (Shandong) tartományban. Az angolul is jól beszélő Lu Rómában tanult, és most is éppen egy konferenciáról jött, amin mint doktorandusz vett részt. De mert túlságosan kimerítette szellemileg az a pár nap, és volt kis ideje, úgy érezte, hogy mielőtt visszatér Pekingbe, megmássza a Taisan (Taishan) hegyet. Tetszett a lazaság, ahogyan "hazafelé menet felugrott kicsit" az 1500 m magas szent hegyre, és hamarosan hosszú beszélgetésbe merültünk mindenféléről Csu Ge-liangtól (Zhu Geliang), a Három Királyság kora-beli (i.sz. 220-280) zseniális hadvezértől egy '50-es években Magyarországon járt rendező két fiáig, akiket apjuk a magyar fővárosról nevezett el.

John Woo egész jól sikerült filmje Csu Ge-liang korszakából, egy híres csata köré rajzolt nagyszabású hőseposz a Kína egyesítéséért folytatott küzdelmekben.

Amennyit megtudtam a "BudaPest-fivérekről" Lu-tól, majd később olvasgatva a neten, az a következő. Az apa, bizonyos Csen Csiang (Chen Qiang) színészként érkezett a budapesti Operaházba, ahol a Fehér hajú lány c. darabot adták elő. Itt érte fia születésének híre, akit állítólag később a Halászbástyáról megcsodált város után Csen Bu-dának (Chen Buda 陈布达) nevezett el. Később hazatérve második fia, ezúttal a felesége jóvoltából a Pei-szi (Peisi 佩斯) nevet kapta, Pest mandarin kiejtése szerint.

A két testvér apjuk nyomdokait követve a szórakoztató pályát választotta, Bu-da  énekes-előadóművész, öccse vígjátékokban szerepel. "Pest" (Pei-szi) a híresebb, időnként népszerűsíti is névedó városát reklámfilmekben. Az alábbi linken található videón 1:48-tól láthatjuk a színészt Budapesten a CCTV 1 műsorában.

Aztán ráadásként, függetlenül a testvérpártól íme egy reklám videó, amelyben egy kínai lány "valami mesés kis kelet-európai városban" érzi magát, miután megvette nagyon trendi mobilját, és ezzel kiszabadult az otthoni mókuskerékből.

http://activity.oppo.com/modules/ulike/

Úttörői buzgalommal és ennek megfelelően (na jó, a kinti csípős szélnek is köszönhetően) pirosló arcokkal léptünk be Mehmet barátommal az emlékezés csarnokába, ami a szeretve tisztelt Csou En-laj (Zhou Enlai) és felesége, Teng Jing-csao (Deng Yingchao) életét mutatta be. Az épületet körülvevő park 1:1 arányban a Népköztársaság első miniszterelnöke pekingi lakhelyének a mása. A Tiltott Város máig zárt palotája, a Csungnanhaj (Zhongnanhai) a Kínai Kommunista Párt legfőbb központja, és így az állami vezetők otthonául szolgál a mai napig, és mint márkanév, az egyik legnépszerűbb cigeratta dobozain is olvasható. Ezt a Ming és Csing (Qing)-kori stílusú együttest másolja a tiencsini emlékhely, amelyet egy szombat délutánon felkerestem török cimborámmal.

121217-13.JPG 121217-14.JPG 121217-15.JPG

Üdvözlök mindenkit, aki e sorokat olvassa! A mai napon a képeskönyvek gyermek-lelkű szerelmeseinek igyekszem kedveskedni, komoly és magasszintű szellemi kihívásra váró olvasóimnak egyúttal az elnézésüket kérem! Így péntek este nehezemre esik történelmi háttérelemzést fabrikálni a francia koncesszió képeihez, ezért úgy döntöttem, hogy a link megosztását megcélzó ezen bejegyzésemben, a Tiencsini Múzeum napsütötte parkjában egy keddi napon készített felvételek mellett egy pár nappal későbbi délutánon tett belvárosi bóklászás bizonyítékait osztom meg.

Mit láthattok a képeken? (Azért nem bírom megállni, hogy egy kicsit ne osszam.)

Najó. Szóval volt két piros reklám-öngyújtónk Scottal, amiket még kb. egy hónapja kaptunk az italkiállításon itt, Tiencsinben egy üveg baijiu vásárlásakor. Használtuk őket egy darabig, de az egyik kb. két hete kifogyott - meg is volt a véleményünk a kínai öngyújtókról - ígyhát kidobtuk a szemetesbe.

Ma, úgy két héttel az szemétbedobás után Scott megtalálta a melegítőnadrágja zsebében, és mit tesz Isten(?), működött. Hát kicsit beszartunk (már bocsánat), mert 1: a nadrágot kb. egy hete kimosta gépben; 2: az öngyújtót ugye kidobtuk két hete, és azóta vagy négyszer ürítettük a szemetesünket a lépcsőház konténerébe, 3: működött.

Az meg már csak hab a tortán, hogy vacsora után, mikor hazajöttünk mongol csoporttárs-lányunk társaságában, barátom nem találta telefonját, ezért visszament az étterembe ahol nem volt, és vagy ötször hívtuk mi innen Szolonggal a lakásból, meg ő is az én mobilommal amit magával vitt az utcáról, de csak kicsengett, semmi más. Miután feljött, hogy jó, nincs meg, holnap majd törődik vele, úgysem tud ma már mit tenni, csak előveszi a szemüvegét a fiókból - hát ott volt a mobil, és: nem volt lenémítva. Miért nem hallottuk?

Most, hogy hazaértem a munkából és az istenáldotta Woori Bankból, úgy érzem összegyűlt egy bejegyzésre való, úgyhogy megírom a tegnap estétől ma délutánig terjedő eseményeket.

 

Az uszoda

Hétfőn délután amint vége volt a sulinak, megbeszéltük Scottal, hogy elmegyünk úszni a Nankai egyetem csarnokába, amit már próbáltunk kétszer. Leszámítva azt az apróságot, hogy dacára a konnektorokkal való közepes ellátottságnak, hatóságilag nem száríthatom meg a hajamat miután átöltöztem és kimennék a szeles 18 fokba. Hogy miért? Őszintén nem tudom, bár egy magyarázatot már hallottam. Állítólag mert ha használnám a konnektort, akkor más is akarná, és annyi meg nincsen. Ezt az egyik tanárom mondta, mikor az első ilyen élmény után frissen felháborodva elpuffogtam neki az eseményt, de az őr egyszerűen csak kihúzatta velem a hajszárító vezetékét, nem nevezve meg egyetlen  tettét alátámasztandó érvet sem. Hálistennek nem sokkal arrébb, egy folyosón találtam egy "hatóságmentes" dugaljat, és Scott még videóra is rögzítette, amint pukkasztom a rendszert és lobogtatom "sárga" hajamat a csodálkozó kínaiak szeme láttára. Szóval megtaláltam az egérutat és bemutattam a hatalomnak. De mondom, amúgy rendben van a víz is (ránézésre) és zárhatóak a széfek, na.

 

Az uzsonna

Úszás után az a n-a-gy-o-n fura helyzet állt elő, hogy otthon étteremtulajdonos koreai barátom kért rá, hogy kajáljunk a lehető legolcsóbb helyen, mert nincs pénze, sőt még bele is adtam nagylelkűen a 10 yuanos (×35=HUF) menüjébe. Az itteni számlája fogyott ki ugyanis, és nem akar hozzányúlni az otthonihoz, mert drága felvenni róla a pénzt, úgyhogy nem sokkal később - na jó pár órával az uzsonnára - megkörnyékezett engem, a csóró kelet-európai diákot, hogy adjak már kölcsön. (Amúgy a teljes igazság az, hogy valójában nem kölcsön, hanem a következő havi lakbér rám eső fele, de mégiscsak érdekes helyzet volt.) Ígyhát miután hazaértünk, és mindketten megmentettük a világot (én a közeli kávézó galériáján tanultam meg max. 40 kínai szót és írtam meg a leckét, szigorúan az emberiség szolgálatában, ő pedig otthon az okosmobilján írtotta az orkokat meg mindent ami a számszeríjja elé került), elindultunk a már ismerős Woori Bankhoz, hogy felvegyem a szükséges összeget. Az ATM-jük egyszer már megmentett (semelyik másik banké nem fogadta el egy este a kártyám), és a személyzet is kitűnő: Scott örömére tudnak koreaiul. (A bank koreai, a személyzetet pedig Észak-Kína "őshonos" koreaijaiból válogatják, mert hogy Kim Dzsongék közelében sokan élnek határon innen, de ez egy másik történet, VAGY wikipedia, kinek mi tetszik.) Hát fel is vettem, egyből át is adtam, de akkor még nem sejthettem, hogy... De, félbehagyva a Pelikán elvtársi mondatot, rátérnék az este meglepetésére.

 

A whiskey

Megszokott rutinnal foglaltunk helyet a közeli muszlim étterem utcára pakolt asztalainak egyikénél, és rendeltük a szokásos tésztás-marhahúsos levest, amikor felbukkant Feiz nevű brit (pakisztáni) eddig kizárólag how-are-you-fine-thanks-cimboránk, akit akkor még nagyon felelőtlennek tűnő módon, barátom meginvitált körünkbe. Tipikus fogalmunknincshogymirőlbeszéljünk- helyzet volt, amit többek között förtelmes szegényes angoltudásunk miatt érzett szégyenérzetünk is táplált. De hát csak kihúztuk az utolsó kanál levesig, ami után felkerekedve bedobtam, hogy meginnék egy sört, mire magas-sportos pakiskót haverunk felajánlotta két üveg, 19 éves malt whiskey-jét, amit nála fogyaszthatnánk el. Több volt mint csodálatos, iziben vettünk is korcsolyát, és csak úgy röpültünk fel a lifttel a becélzott szobába.  Fantasztikus érzés volt, márcsak a szivar hiányzott és úgy éreztem, mintha újra Magyarországon lennék - és most jön a megható rész: Boldi, Kristóf, Gábor - Rátok emlékeztem.

Sok időm nem volt a nosztalgiára, mert Feizből csak úgy ömlött a britishenglish, az Orkney-szigetekről, ahol az egyik üveg tartalma készült, a svédekről és a szászokról, krikettről (itt bevillantottam, hogy "a pakisztániak játszák a legjobban a világon", de barátunk jobban informált volt és megosztotta velünk, hogy jelenleg egy ausztrál áll az élen - what a shame) és bármiről - szóval nagyon kellett koncentrálnom. Scott újra mesélhetett a koreai éjszakai élet édes ízéről (tükör mögül választott escort lányok, KTV-k, nightclubok, rengeteg pénz), míg én felfedeztem a Wong Kar Wai-összes DVD kiadást az útikönyvek mellett. Komoly eszmefuttatást végeztünk a kínaiak öltözködésének stílusérzéketlenségéről és viselkedéséről, miközben lassan a feléig értünk a scotch-oknak. De hagyjuk az ivóssztorit (amúgy ez annál vagy 5 szinttel magasabb kategóriájú esemény volt), mert még mindig csak a tegnapnál járunk. Szóval éjfél felé elbúcsúztunk, pénteken találkozunk, jó éjszakát.

 

A business

Ma délig a szokásos ritmus, mígnem jött az SMS boros főnökasszonyomtól, hogy délután iroda. Nojó, úgyis rég voltam, meg a hét második felén tartandó újabb kiállítás tennivalóit úgyis meg kell vitatni, hát mentem. Laoban(=főnök)-né kicsit izgatott volt, mikor beléptem, megijedt kicsit, hogy félreértik egymást az egyik egri pincészettel, és nem jön össze a szerződés az újabb szállítmányról, pedig mindjárt Halottak Napjás őszi szünet Magyarországon. Úgyhogy rá lettem állítva, hogy bonyolítsak le egy vita-közeli szituációt skype-on, a körülmények, a szerződés tartalma és egyáltalán a pontos szándékok ismerete nélkül, pusztán azért mert közel anyanyelvi szinten beszélek magyarul. Két órát ígértem, hogy ráérek, 3 és felet maradtam, de azt hiszem meglesz a szállítmány, és kipróbálhatják az palackok minőségét főnökömék, miközben a bikavéresek is megkapják az euró-kötegeket. Nevetségesnek érzem magam ebben a szerepben, de azt hiszem a szükség kényszerének engedve kezdem elfogadni az itteni ismerőseimtől hallható ugratást: "China makes you a businessman", még ha csöppet sem vág egybe az alkatommal ez a meló. De hát ennek is vége lett, elbúcsúztam az őszintén hálálkodó munkaadómtól és nem sokkal később már a liftből kilépve elővettem a pénztárcám, hogy keressek két yuan-t a metróra, amikor.

 

A Woori

Nem volt meg a bankkártyám. Ott kellett volna lenni a legfelső fakban, de nem láttam, ahogy kinyitottam a tárcám. Para. Természetesen minden reális és irreális lehetőséget átvizsgáltam, ahova rakhattam (és ahová tuti hogy nem, de ilyenkor meg kell nézni a zakóm felső, díszzsebkendő-helyét is), de nem volt sehol, leginkább pedig a helyén nem. SMS Scottnak, hátha ő rakta el tegnap a bank után (erre emlékeztem, hogy ott volt utoljára a kezemben), de hát persze, hogy nagyon nem volt nála. Akkor biztos otthon van - de miért tettem volna külön  a kártyát? Nem baj, otthon lesz. Vagy az ATM-ben. Basszus! Tuti, hogy elvitte az első utánam érkező, és miért is tett volna másképp? De hát hátha leadták a fiókban, nem kreditkártya, nincs sok pénz rajta, nem éri meg szarakodni a PIN kóddal, talán leadták. Mivel más reményem nem volt, és nem volt nálam a papír sem, amire felírtam az OTP kártya-letiltó számát, csak egyet tehettem, megpróbáltam minél hamarabb hazajutni.

Metró; busz; lehetőségek lefuttatása; de jó, hogy Scottot kifizettem előre tegnap; itt a megálló. Beléptem a Woori-ba, a kedves koreai kisasszony előtt üres a szék a pultnál.

- Jó napot, tegnap elvesztettem a kárty...

- Fekete volt?

- Igen.

- Mi a neve?

- Má-tyjá-ső.

- Útlevél van?

Ennyi, és végig fülig érő szájjal mosolyog, én meg a lehető leghálásabban próbálok kinézni, miközben elveszem az ívet és aláírom, hogy átvettem, és még jobbhíján megkérdezem, hogy "Gyakran megesik ez ugye a külföldiekkel?" Mire, természetesen "Igen" a válasz, nyilván udvariasságból főként, de az is igaz, hogy vagy tíz másik alírás alá szignóztam a magamét az űrlapon. Hát meglett, vigyáztak rá, meg egy pont a Griffendélnek koreaiaknak!

Nyolc órányi standnál üldögélés, bikavér-kínálgatás és konstansmosoly után mi más is következhetne estefelé, mint egy nagy társaságban, szeparéban elfogyasztott vacsora? Evés-ivás, az egyre élénkebb hangulattal párhuzamosan mind nagyobb hangerő és vaskosabb tréfák, nacionalistább felkiáltások - ez volt a csütörtök estém Dél-Kína Fucsou (Fuzhou) nevű, átlagosnak mondható népességű (kb. 4 millió lakos) városában. Az meg hogy egy asztalnál ültem Konfuciusz és Csin Si Huangti (Qin Shi Huangdi, Kínai császára Kr.e. a 3. században) egy-egy leszármazottjával, csak ráadás volt.

A háttérről csak annyit, hogy a tiencsini boros melóm főnöke és férje "magával hozott" ebbe a Taivan szigetével szemközt fekvő városba, ahol a napokban nagy alkohol és kaja vásár van, ahol Kína minden részéről jönnek a kiállítók, és standjaiknál árulják és mutatják be terméküket egy nagy vásárcsarnokban. Mi, a magyar vörösborokkal szereplünk, de pl. mellettünk oroszok árulnak vodkát meg örmény és moldovai brandy-ket, szemben a standunkkal meg sanghajiak és egy francia fickó bordeaux-i borokat. Rengeteg olasz, német, spanyol, dél-afrikai termék is van - ezeket főként a kínai importőrök kóstoltatják, esetleg egy-egy adott országból érkező figurával, ahogyan mi is. Vevők, nézelődők, kereskedők járják a sorokat, ülnek le beszélgetni, kóstolgatni, aztán ha tetszik az áru, megadják az elérhetőségüket és pár repi ajándékkal a szatyrukban továbbállnak. Nekem az a dolgom, hogy mint egy hostess (sic!) köszöngessek, mosolyogjak, töltögessek és pár mondatot mondjak a Bikavérről, aztán a lényegi részt már főnökömék viszik. Fárasztó, de érdekes.

Irány dél! - Fucsou 1.

2012.10.19. 16:56

Most jutok csak hozzá, hogy feltöltsem szerdán írt bejegyzésemet, amit unalmamban a vonaton pöszmögtem össze. Akit érdekel, olvassa bátran!

Hát száguldunk Fucsien (Fujian) tartomány irányába, le délre, majdnem szemközt Tajvan szigetével. (Állítólag tiszta időben át lehet látni a piszkos kuomintangosokhoz.) De korai még a megérkezésről beszélni, elég lesz előhozni újra úgy 12 óra múlva. Addig is akad elég néznivaló a 300 km/h-es "fehér nyíl" ablakain át: most éppen kis szántóföld-parcellák, itt-ott faiskola, majd mintegy a semmiből egyszercsak előtűnik pár újépítésű emeletes házblokk, körülöttük út, villanyvezeték, aztán megint csak földek. Akárcsak Peking felé menet. Alvóvárosok a mezők közepén.

Másodosztályon utazom - ilyen jegyet vettek nekem boros főnökömék -, aféle folyosós-hálókabinos elosztású kocsiban. Amikor helyemet keresve másztam be a folyosón, gondoltam magamban, hogy na, ez ismerős, négy ágy, négy utas - olyasmi mint a Budapest-Moszkva járaton. Aztán ahogy odaérek az én kabinomhoz, látom, hogy valami nem stimmel, öt ember (plusz egy baba - természetesen ő is ember) ül benn, a poggyászok meg a fenti két ágyon. Oké, hát felraktam én is a cuccomat, beültem illedelmesen az ablak mellé szóló helyemre és szemügyre vettem az útitársakat.

Pénteken történt, hogy első napom után az óvodában (erről még eldöntöm, hogy születik-e külön poszt, most legyen elég annyi, hogy 3 és 6 éves közötti sok kicsi kínai gyereket tanítok újabban angolra két oviban), amikor kicsit leszívva, de azért elég lelkesen a kellemesen fárasztó munka után behívott "azonnal" a boros főnököm az irodába. Mondanom sem kell, a hátam közepére sem kívántam, hogy újra bemenjek a belvárosba, ott az esti órákban magyar emaileket irogassak, meg skype-on egyeztessek mindenféle ügyben, hogy aztán megint egy óra hosszat utazhassak haza majd. De bementem, ledolgoztam, egyrészt mert kell a pénz másrészt meg úgy érzem ezzel tartozom a főnökömnek, aki annyi mindent segít(ett).


Szóval bandukolok a metróállomás felé olyan este 9 óra tájban, már elhagytam az irodaházat, sötét van, hatalmas forgalom mint mindig. Átverekszem magam két zebrán a taxik, biciklik, autók, triciklik, talicskák, buszok, istentudjamégmik között - mert a zebra, meg a közlekedési lámpák csak dekorációnak vannak. Egyszercsak elkapom egy hegedű hangját, amit egy normálisan, amolyan értelmiségi módra öltözött idősebb kínai úr kezel.


Azt hiszem Vivaldit játszott, de nekem elég volt egy ilyen nap után pusztán a tény, hogy "tisztességes" zenét hallhatok végre a sok kínai popsláger után, ami mindenhonnan üvölt, akárhová megy az ember. (Különben egyik- másikat már megkedveltem, de azért mégiscsak.) Úgyhogy odadőltem a falhoz, az aluljáró feljárójánál, és csak hallgattam. Először egy kissrác ment csinos anyukájával arra, valószínűleg zeneóra után, mert a hátán ott volt a hegedűtok. Ekkor a fickó abbahagyta és pár szót váltottak, mintegy kedvesen érdeklődve, motiválva a feltételezhetően még "nyekergős" stádiumban lévő ifjú padavant.


Aztán az anyuka széles mosollyal sikeresen elbúcsúzott, hogy végre odajöhessen hozzám a muzsikus. A szokásos "Honnan jöttél? Mióta vagy itt? Mit csinálsz?" kérdések után könnyű témát adott a zene, mert ha nem is sikerült mindig épkézláb mondatokat faragnom, a zeneszerzők nevei, átsegítettek a nehézségeken, és mindketten elégedettek voltunk. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, felragyogott, hogy "ÁÁ Budapest!" meg hogy "Franz Liszt!" és eljátszotta Brahms egyik magyar táncát, ami egész magyarosra sikeredett, olyannyira, hogy már-már hallani véltem a cimbalmokat is. De aztán véget kellett vetnem az emelkedett perceknek, mert még el kellett érnem az utolsó buszomat fél 10 körül, de megbeszéltük, hogy másnap ugyanitt, ugyanekkor.


No, hát szombat este is ott voltam, kicsit hamarabb érkeztem, úgy 8 felé, de ahogy leültem a padkára, nem sokkal rá feltűnt egy fiatal srác, gitárral a kezében. Időnként rám-rám pillantott, mintha lenne valami közünk egymáshoz, de akkor kezdett gyanússá válni a helyzet, amikor az öreg tegnapi helyén elkezdte kicsomagolni és felhangolni a hangszerét. Az addig a fejemben lefuttatott ötlet, hogy "biztos a hegedűssel van, vagy ő küldte maga helyet mára, hogy ha ő maga nem is, >>valaki legyen már aki szórakoztatja ezt a szőke gyereket itt<<." De gondoltam csak azért sem veszek tudomást a nyakig engedett-hosszú hajú, szemüveges kínai fiúról, "nekem a hegedűs kell, róla kell videót csinálnom!"


Nem sok kellett, megjelent a tegnapi barátom is nemsokára, bemutatott a fiúnak, aki kicsit tudott angolul, és kedvence a blues, és tényleg jól játsza. Lényeg a lényeg, játszottak együtt klasszikus kínai muzsikát, külön-külön Beatles-t, bluest, Hattyúk tavát, és mivel nagyon kértem az öregurat, Brahmsot is, amit fel is vettem, íme hát. Mondanom sem kell az esemény az utcán mászkálóknak sem volt mindennapi, csapatostul álltak meg hosszabb-rövidebb időre, főleg amikor Peng gitárkíséretével duóban énekeltük a Let it Be-t, Song Delin mester pedig ráimprovizált. No, de elég a szöveg, remélem működni fog a videó! Tessék.

https://www.facebook.com/photo.php?v=4727077063693

 

süti beállítások módosítása