Nyolc órányi standnál üldögélés, bikavér-kínálgatás és konstansmosoly után mi más is következhetne estefelé, mint egy nagy társaságban, szeparéban elfogyasztott vacsora? Evés-ivás, az egyre élénkebb hangulattal párhuzamosan mind nagyobb hangerő és vaskosabb tréfák, nacionalistább felkiáltások - ez volt a csütörtök estém Dél-Kína Fucsou (Fuzhou) nevű, átlagosnak mondható népességű (kb. 4 millió lakos) városában. Az meg hogy egy asztalnál ültem Konfuciusz és Csin Si Huangti (Qin Shi Huangdi, Kínai császára Kr.e. a 3. században) egy-egy leszármazottjával, csak ráadás volt.

A háttérről csak annyit, hogy a tiencsini boros melóm főnöke és férje "magával hozott" ebbe a Taivan szigetével szemközt fekvő városba, ahol a napokban nagy alkohol és kaja vásár van, ahol Kína minden részéről jönnek a kiállítók, és standjaiknál árulják és mutatják be terméküket egy nagy vásárcsarnokban. Mi, a magyar vörösborokkal szereplünk, de pl. mellettünk oroszok árulnak vodkát meg örmény és moldovai brandy-ket, szemben a standunkkal meg sanghajiak és egy francia fickó bordeaux-i borokat. Rengeteg olasz, német, spanyol, dél-afrikai termék is van - ezeket főként a kínai importőrök kóstoltatják, esetleg egy-egy adott országból érkező figurával, ahogyan mi is. Vevők, nézelődők, kereskedők járják a sorokat, ülnek le beszélgetni, kóstolgatni, aztán ha tetszik az áru, megadják az elérhetőségüket és pár repi ajándékkal a szatyrukban továbbállnak. Nekem az a dolgom, hogy mint egy hostess (sic!) köszöngessek, mosolyogjak, töltögessek és pár mondatot mondjak a Bikavérről, aztán a lényegi részt már főnökömék viszik. Fárasztó, de érdekes.

Tegnap este (e sorokat pénteken írom), a zárás előtti pakolás alatt feltett kérdésemre, hogy hol vacsorázunk, Mr. Csu csak annyit mondott, hogy "meghívott minket egy korábbi vevő." Azt tudtam már az utazás előtt is, hogy a kajára nem lesz gondom, de arra nem számítottam, hogy egy kuncsaft baráti társaságával töltjük az estét. Mindenesetre beültünk a kocsijukba és egy nagyobb étteremhez hajtottunk, be a központba. A foglalás külön szobába szólt, nagy kerekasztal, középen forgótál - ahogyan már láttam korábban is, ha nem nekem kellett fizetnem az esti étkezésemet valamelyik piszkos kis utcai kajáldában. Leültünk: a négy kínai meg én, és nemsokára megérkezett a társaság is, vagy tizenöt ember, egymás volt iskolatársai, többnyire kereskedők, akik szintén a vásár miatt utaztak Fucsouba.

Én csendben húzódtam meg, figyelve és próbáltam megfejteni a különböző dialektusok által tarkított, hadaró és időnként alig artikulált mandarint, amit beszélői a - számomra - legváratlanabb helyzetekben szakítottak meg hahotázással és ganbei-jel (=fenékig!). Az iváshoz csatlakoztam, és ennek köszönhetőn nemsokára azon kaptam magam, hogy belekeveredtem az örvénylő szózuhatagba, és valami hasonló nyelvet használok mint a társaság. A sült tészta, rák, hal, marhahús, kagyló, midenféle zöldség és valami pacalféle már másodszorra jutott el hozzám, ahogy a tál forgott felém, és már "Kis Ma"-nak vagy "Ma mesternek" szólított a 30 és 50 közötti asztaltársaság. Felmerült Karl Marx is, hogy esetleg nem rokonom-e, de ezt tisztáztam ugratóim előtt. (A nagy teoretikus nevének kínai átírása kicsit hasonlóan hangzik, mint az enyém.)

Nem kellett sokáig várni, hamarosan belelendültek a poénkodásba és különböző "beugratós kérdéseket" tettek fel nekem, élvezve, hogy sokszor még harmadszorra sem értem mit akarnak, és persze a "büntetés" rossz válasz esetén ganbei volt. Fehérszeszt (Baijiu: kb mint a vodka) áruló harmadik szomszédom különösen élvezte ezt, próbált megszivatni, de szegény mindannyiszor hoppon maradt, mert jól válaszoltam. (Pl. az ismert kérdésre, hogy ha lelövünk a fán ülő hét madárból egyet, akkor hány marad az ágakon?) Minden helyes válaszomat hatalmas üdvrivalgás fogadta, de azt hiszem akkor loptam be újdonsült barátaim szívébe magamat igazán, amikor a kényes Diaoyu-szigetek vitája kapcsán (Japán és Kínai háborúközeli konfliktusa pár hónap óta) harsányan kijelentettem, hogy a szigetek Kínához tartoznak, és mindig is oda fognak! Balomon ülő főnökasszonyom büszke volt rám, de óvatosan megjegyezte, hogy nem muszáj innom, ha nem bírom, ne versenyezzek ezekkel a szeszkereskedőkkel, meg hát holnap még fel kell kelnem valahogy dolgozni is. Megnyugtattam, hogy még nagyon messze van az "elég", és hogy nagyon jól érzem magam.

Ígyhát folyt tovább a társalgás, amit hol értettem, hol nem, de a biztonság kedvéért nem hagytam ki egy koccintást sem. Az újabb nekem intézett kérdésre, hogy tudom-e miért nevezetes Csüfu (Qufu) városa - magabiztosan vágtam rá az ideúton a vonaton olvasgatott útikönyvből szerzett tudást: ez Konfuciusz szülőhelye! A várt hangos elismerés mellett azonban meglepetésemre egy eddig viszonylag mérsékelten viselkedő tagra (biztos a vér teszi) mutattak kérdezőim, és elmondták, hogy a szemüveges fickó a nagy Kung mester hetvenvalahanyadik leszármazottja, és a családja a mai napig Csüfuban él. Természetesen nem hagyhattam ki a fotót. (Amit ha megkapok, rögtön megosztok.) Aztán mintha ez nem lett volna elég nagy meglepetés egy másikukról kiderült, hogy ereiben  Kína egyesítője és híres uralkodója dinasztiájának vére csordogál. Magamban kicsit kételkedni kezdtem, de kérdésemre Mr. Csu megnyugtatott, hogy nem vágnak át, mint naiv műkedvelőt. Filmekből ellesett szertartásos meghajlásomra válaszul megengedte a nagy Csinek utóda, hogy dasunak (dashu=nagybácsi) szólítsam.

Tíz óra lehetett, amikor a kipirult arcú, becsípett társaság asztaltbontott, és hosszú búcsúzkodások után mindenki elindult hazafelé. Fentebb említett ugratni próbáló szeszkereskedő szomszédom látva, hogy bennem még van potenciál, megkérdezte, hogy nem tartanék-e vele még egy kis ergetou-ra (pekingi tömény ital), és azzal a lendülettel a kezembe nyomta a mobilját, hogy beszéljek bele. Fogalmam sem volt ki lehet a vonal másik végén, de beleszóltam, és egy női hang kérdezte, hogy van-e kedvem csatlakozni hozzájuk ma este valami karaoke-klubban. Igent mondtam jobb ötlet híjján és taxiba ültem időközben "Báttyá" (Gege) avanzsált társammal. Útközben kiderült, hogy Vu-val beszéltem, akivel egy hónapja találkoztam a boros cégnél; nagy tételbe vásárolt Bikavért a hsziameni (Xiamen, Fucsoutól nem messze) hotelnak, ahol dolgozik. (Ő látható a FB-ra is feltett képen kék ruhában, amint épp főnökasszonyommal hármasba koccintunk egy tiencsini étteremben.) Még akkor megígértem neki, hogy iszunk valamikor együtt ergetou-t (amit tegnapig még sohasem próbáltam), de aznap este sietnem kellett haza, mert a koli kapuját 10-kor zárják. (Azóta hálistennek kiköltöztem onnan, és koreai haverommal lakok együtt egy korrekt albérletben.)

Szóval összejött a találka, már meg sem lepődtem az esti események után ezen a véletlenen (?), csak megragadtam a kezembe nyomott mikrofont és énekeltem egymás után a teljesen ismeretlen kínai számokat a karaoke-ról. Ismét egy társaságba csöppentem "Bátyus" és Vu révén, a hely puccos klubnak tűnt, külön szobával, és még vagy másik öt taggal, akikkel rövidesen vad kockázásba merültem - megkerülve a nyelvi nehézségeket. Tizenkettő körül hagytam ott a helyet, "Bátyus" fogott nekem taxit, ami hazahozott a hotelba. A reggel fél 7-es kelés annyira nem esett jól, de néhány kávéval végigcsináltam a mai napot is a csarnokban. Azt hiszem nem kérdés, hogy megérte-e keveset aludni.

Link a Picasa-n levő képekhez: https://picasaweb.google.com/114299421426156246939/FucsouFuzhou2012Oktober1721

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.