Most, hogy hazaértem a munkából és az istenáldotta Woori Bankból, úgy érzem összegyűlt egy bejegyzésre való, úgyhogy megírom a tegnap estétől ma délutánig terjedő eseményeket.

Az uszoda

Hétfőn délután amint vége volt a sulinak, megbeszéltük Scottal, hogy elmegyünk úszni a Nankai egyetem csarnokába, amit már próbáltunk kétszer. Leszámítva azt az apróságot, hogy dacára a konnektorokkal való közepes ellátottságnak, hatóságilag nem száríthatom meg a hajamat miután átöltöztem és kimennék a szeles 18 fokba. Hogy miért? Őszintén nem tudom, bár egy magyarázatot már hallottam. Állítólag mert ha használnám a konnektort, akkor más is akarná, és annyi meg nincsen. Ezt az egyik tanárom mondta, mikor az első ilyen élmény után frissen felháborodva elpuffogtam neki az eseményt, de az őr egyszerűen csak kihúzatta velem a hajszárító vezetékét, nem nevezve meg egyetlen  tettét alátámasztandó érvet sem. Hálistennek nem sokkal arrébb, egy folyosón találtam egy "hatóságmentes" dugaljat, és Scott még videóra is rögzítette, amint pukkasztom a rendszert és lobogtatom "sárga" hajamat a csodálkozó kínaiak szeme láttára. Szóval megtaláltam az egérutat és bemutattam a hatalomnak. De mondom, amúgy rendben van a víz is (ránézésre) és zárhatóak a széfek, na.

Az uzsonna

Úszás után az a n-a-gy-o-n fura helyzet állt elő, hogy otthon étteremtulajdonos koreai barátom kért rá, hogy kajáljunk a lehető legolcsóbb helyen, mert nincs pénze, sőt még bele is adtam nagylelkűen a 10 yuanos (×35=HUF) menüjébe. Az itteni számlája fogyott ki ugyanis, és nem akar hozzányúlni az otthonihoz, mert drága felvenni róla a pénzt, úgyhogy nem sokkal később - na jó pár órával az uzsonnára - megkörnyékezett engem, a csóró kelet-európai diákot, hogy adjak már kölcsön. (Amúgy a teljes igazság az, hogy valójában nem kölcsön, hanem a következő havi lakbér rám eső fele, de mégiscsak érdekes helyzet volt.) Ígyhát miután hazaértünk, és mindketten megmentettük a világot (én a közeli kávézó galériáján tanultam meg max. 40 kínai szót és írtam meg a leckét, szigorúan az emberiség szolgálatában, ő pedig otthon az okosmobilján írtotta az orkokat meg mindent ami a számszeríjja elé került), elindultunk a már ismerős Woori Bankhoz, hogy felvegyem a szükséges összeget. Az ATM-jük egyszer már megmentett (semelyik másik banké nem fogadta el egy este a kártyám), és a személyzet is kitűnő: Scott örömére tudnak koreaiul. (A bank koreai, a személyzetet pedig Észak-Kína "őshonos" koreaijaiból válogatják, mert hogy Kim Dzsongék közelében sokan élnek határon innen, de ez egy másik történet, VAGY wikipedia, kinek mi tetszik.) Hát fel is vettem, egyből át is adtam, de akkor még nem sejthettem, hogy... De, félbehagyva a Pelikán elvtársi mondatot, rátérnék az este meglepetésére.

A whiskey

Megszokott rutinnal foglaltunk helyet a közeli muszlim étterem utcára pakolt asztalainak egyikénél, és rendeltük a szokásos tésztás-marhahúsos levest, amikor felbukkant Feiz nevű brit (pakisztáni) eddig kizárólag how-are-you-fine-thanks-cimboránk, akit akkor még nagyon felelőtlennek tűnő módon, barátom meginvitált körünkbe. Tipikus fogalmunknincshogymirőlbeszéljünk- helyzet volt, amit többek között förtelmes szegényes angoltudásunk miatt érzett szégyenérzetünk is táplált. De hát csak kihúztuk az utolsó kanál levesig, ami után felkerekedve bedobtam, hogy meginnék egy sört, mire magas-sportos pakiskót haverunk felajánlotta két üveg, 19 éves malt whiskey-jét, amit nála fogyaszthatnánk el. Több volt mint csodálatos, iziben vettünk is korcsolyát, és csak úgy röpültünk fel a lifttel a becélzott szobába.  Fantasztikus érzés volt, márcsak a szivar hiányzott és úgy éreztem, mintha újra Magyarországon lennék - és most jön a megható rész: Boldi, Kristóf, Gábor - Rátok emlékeztem.

Sok időm nem volt a nosztalgiára, mert Feizből csak úgy ömlött a britishenglish, az Orkney-szigetekről, ahol az egyik üveg tartalma készült, a svédekről és a szászokról, krikettről (itt bevillantottam, hogy "a pakisztániak játszák a legjobban a világon", de barátunk jobban informált volt és megosztotta velünk, hogy jelenleg egy ausztrál áll az élen - what a shame) és bármiről - szóval nagyon kellett koncentrálnom. Scott újra mesélhetett a koreai éjszakai élet édes ízéről (tükör mögül választott escort lányok, KTV-k, nightclubok, rengeteg pénz), míg én felfedeztem a Wong Kar Wai-összes DVD kiadást az útikönyvek mellett. Komoly eszmefuttatást végeztünk a kínaiak öltözködésének stílusérzéketlenségéről és viselkedéséről, miközben lassan a feléig értünk a scotch-oknak. De hagyjuk az ivóssztorit (amúgy ez annál vagy 5 szinttel magasabb kategóriájú esemény volt), mert még mindig csak a tegnapnál járunk. Szóval éjfél felé elbúcsúztunk, pénteken találkozunk, jó éjszakát.

A business

Ma délig a szokásos ritmus, mígnem jött az SMS boros főnökasszonyomtól, hogy délután iroda. Nojó, úgyis rég voltam, meg a hét második felén tartandó újabb kiállítás tennivalóit úgyis meg kell vitatni, hát mentem. Laoban(=főnök)-né kicsit izgatott volt, mikor beléptem, megijedt kicsit, hogy félreértik egymást az egyik egri pincészettel, és nem jön össze a szerződés az újabb szállítmányról, pedig mindjárt Halottak Napjás őszi szünet Magyarországon. Úgyhogy rá lettem állítva, hogy bonyolítsak le egy vita-közeli szituációt skype-on, a körülmények, a szerződés tartalma és egyáltalán a pontos szándékok ismerete nélkül, pusztán azért mert közel anyanyelvi szinten beszélek magyarul. Két órát ígértem, hogy ráérek, 3 és felet maradtam, de azt hiszem meglesz a szállítmány, és kipróbálhatják az palackok minőségét főnökömék, miközben a bikavéresek is megkapják az euró-kötegeket. Nevetségesnek érzem magam ebben a szerepben, de azt hiszem a szükség kényszerének engedve kezdem elfogadni az itteni ismerőseimtől hallható ugratást: "China makes you a businessman", még ha csöppet sem vág egybe az alkatommal ez a meló. De hát ennek is vége lett, elbúcsúztam az őszintén hálálkodó munkaadómtól és nem sokkal később már a liftből kilépve elővettem a pénztárcám, hogy keressek két yuan-t a metróra, amikor.

A Woori

Nem volt meg a bankkártyám. Ott kellett volna lenni a legfelső fakban, de nem láttam, ahogy kinyitottam a tárcám. Para. Természetesen minden reális és irreális lehetőséget átvizsgáltam, ahova rakhattam (és ahová tuti hogy nem, de ilyenkor meg kell nézni a zakóm felső, díszzsebkendő-helyét is), de nem volt sehol, leginkább pedig a helyén nem. SMS Scottnak, hátha ő rakta el tegnap a bank után (erre emlékeztem, hogy ott volt utoljára a kezemben), de hát persze, hogy nagyon nem volt nála. Akkor biztos otthon van - de miért tettem volna külön  a kártyát? Nem baj, otthon lesz. Vagy az ATM-ben. Basszus! Tuti, hogy elvitte az első utánam érkező, és miért is tett volna másképp? De hát hátha leadták a fiókban, nem kreditkártya, nincs sok pénz rajta, nem éri meg szarakodni a PIN kóddal, talán leadták. Mivel más reményem nem volt, és nem volt nálam a papír sem, amire felírtam az OTP kártya-letiltó számát, csak egyet tehettem, megpróbáltam minél hamarabb hazajutni.

Metró; busz; lehetőségek lefuttatása; de jó, hogy Scottot kifizettem előre tegnap; itt a megálló. Beléptem a Woori-ba, a kedves koreai kisasszony előtt üres a szék a pultnál.

- Jó napot, tegnap elvesztettem a kárty...

- Fekete volt?

- Igen.

- Mi a neve?

- Má-tyjá-ső.

- Útlevél van?

Ennyi, és végig fülig érő szájjal mosolyog, én meg a lehető leghálásabban próbálok kinézni, miközben elveszem az ívet és aláírom, hogy átvettem, és még jobbhíján megkérdezem, hogy "Gyakran megesik ez ugye a külföldiekkel?" Mire, természetesen "Igen" a válasz, nyilván udvariasságból főként, de az is igaz, hogy vagy tíz másik alírás alá szignóztam a magamét az űrlapon. Hát meglett, vigyáztak rá, meg egy pont a Griffendélnek koreaiaknak!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.