Buszmegálló. Keressük - már kicsit reményvesztetten - a megfelelő megállót kódoló írásjegyeket, a legalább 20 különböző járat közül. Felváltva nézem a telefonomba mentett buszok számát és a tabellát, ja meg a kis koreai lányt, aki alibiből szintén "keresgél", bár neki nagyobb gondot okoz szerintem a karakterek értelmezése. Ez persze lehet vicces, meg meglepő, hiszen "ős is kelet-ázsiai", de bármilyen hihetetlen, ő még nálam is rosszabbul tud kínaiul.

Már éppen rászánom magam a taxira - amúgyis lassan bezárják a kolim kapuját, mert hiszen "már" mindjárt 10 óra - amikor feltűnik a nyerő háromjegyű szám! Gyorsan ki az útra, átverekedjük magunk a tömegen, mert a busz nem áll be a megállóba, és ha nem megyünk elé, meg sem áll. Tele van, olyasmi, mint az éjféli busz a Szénáról, bár ott is mindig van hely "még egy" embernek. De nincs apróm, úgyhogy Enyong ad kölcsön kettő yuant, amit beletuszkolok felszálltomban a kis perselybe, és közben igyekszem magammal együtt felpréselni a lányt is a tömegbe.

Úgy tűnik minden rendben, haladunk az esti, Őszközép ünnepi forgalomban, sejtjük, hogy ez még nem a vége, még kell egy átszállás valamikor. Egyszercsak a kettőnket közrefogó két úriember , úgy tűnik minden előkészítés nélkül, elkezd kiabálni egymással a fejünk felett - de mivel a vállamig érnek, inkább mögött. Még nem gondolok semmire, máskor ez normális beszélgetés is lehet, megszoktam, hogy más az alap decibel társalgásra errefelé. Azért a biztonság kedvéért magamhoz húzom Enyongot, aki ezt nem bánja - dél-koreai, rendezett viszonyokhoz szokott lelke érzékeny (még) az efféle helyzetekre.

Aztán - ha jól értem - az egyik arc, a sebhelyes, a másik telefonját elvette, az meg nyilván nem örült ennek, ígyhát ezt egyre hangosabban kell megbeszélni. Pontosan nem világos a helyzet, mert úgy látom minden értéktárgy az eredeti tulajdonosnál van, mégis folyik a vita. Egyszercsak a sebhelyes elkezd üvöltözni a sofőrnek, aki közben megállította a buszt az út közepén (mert úgy biztos könnyebben megy majd a rendezés),  hogy nyissa ki az ajtót azonnal. Nyilván menekülni akar a telefonnal, vagy akármivel (ami szerintem nincs is nála). Mivel a sofőr nem enged, de nem is indít, a sebhelyes felugrik a műszerfalra, és üvöltözik, hogy akkor ő kimászik a sofőr melletti kisablakon, és nem is beszél a levegőbe! Félúton azonban elkapja a főnök a lábát, így az úriember félig a levegőben, a belső sáv felé kilógva tartózkodik, és rettenetes indulattal gesztikulál, azzal a kezével, amive jobban tenné, ha valami biztos pontba kapaszkodna.

Végül kiszabadítja vászoncipős ballábát a kormányos szorításából, és tényleg (!) kiugrik a kisablakon, majd megkerülve a buszt futásnak ered a járda felé. Ezt persze nem lehet ennyiben hagyni, az időközben a "megkárosított fél" mellé állt busz utasközönsége is követeli már, hogy nyissunk ajtót, ami ellen a vezető sem tiltakozik, így a vita másik résztvevője kipattan és eltűnik a bokrok megett. Mi ezt türelmesen várjuk, még mindig a zsúfolt buszban, még mindig az útközepén, még mindig dudáló autók között. Enyong már tényleg nem tudja hová legyen, és nem mintha én tudnám, magamhoz vonom és igyekszem beljebb, amennyire csak lehet.

Nagyjából két perc múlva visszajön, dolgavégeztével (akármi is történt a sövényen túl) a telefonos, és a sofőr ajtót nyit, és megyünk tovább, mintha mi sem történt volna.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.