Azoknak, akik várták íme, itt van az a bizonyos pillanat. Hétfő óta a világ legnagyobb Népköztársaságával ismerkedek, Pekingtől nem messze, Tiencsin városában. Akit nem érdekelnek a részletek, az a következő részt átugorhatja, és megnyithatja a bejegyzés alján található linket. (Olyan oldalt fog ott találni, amit nekem úgy tűnik, hogy márciusig nélkülöznöm kell. Ennyivel is jobb lesz neki.)

Azoknak akik itt maradtak, pár sorban beszámolok az első napokról. Tehát.

Miután a Liszt Ferihegyen felszálltam, kb háromnegyed óra alatt Bécsbe is értem, ahol minden rendben ment, a csomagjaim átkerültek a pekingi gépre, míg várakoztam és becsekkoltam. Nem volt nehéz eltéveszteni a gépet, tele volt kínaival, meg persze csomó "nyugatival"is. Az út végig gond nélkül ment, tiszta volt az idő, úgyhogy amíg nappal volt, tudtam figyelni a - főként - oroszországi tájat. Azt hiszem kb. az Urálnál lehettünk, amikor már felhősebb lett, és beesteledett. A gépen végig lehetett követni az útvonalat az előttem ülő háttámlájába épített kijelzőn, ahol több csatorna is volt, így kétszer is megnézhettem a Wall street-et (Tőzsdecápák) németül (Austrian Airlines) majd angolul is, hogyha esetleg valami nem lett volna világos. A rengeteg kínai utas miatt a filmek némelyikét feliratozták kínaiul. Volt csak zeneadó is, úgyhogy ha csak aludni akartam, kizárva a külvilágot, kettesben maradhattam egy kis osztrák popzenével. Mindennek ellenére 2-3 órát azért tudtam aludni.
A kaja rendben volt, két étkezést kaptunk, meg kávét-teát, sőt egyszer még egy 0,33-as Gösserrel is kirúgtam a hámból. Kb 9 óra utazás után landoltunk Pekingben, ahol először a kapukhoz kellett zarándokolnunk, ahol simán ment minden, még a kézírásomat is megdícsérte a határőr, ahogy az "Arrival card'-ot vagy mi a fenét kitöltöttem. Ennél szebben nem is kezdődhetett volna! (Na jó, még a virágcsokros, kispiroskönyvet lengető úttörők üdvözletét elviseltemvolna.)

 Helyi idő szerint (Budapest + 6 óra) tehát 5:40kor át is jutottam, aztán el kellett vonatuznunk (!) a reptéren belül a helyre ahol a bőröndöt át tudtam venni, onnan meg kifelé. Gyorsan váltottam egy kis eurót yuanbe, aztán nekivágtam Pekingnek. Hamar megtaláltam az Airport Expresszt, ami kb 50 perc alatt száguldott be a városba, illetve ahoz a metrómegállóhoz, ahol nekem fel kellett szállnom. Útközben, hogy ne aludjak el, csodáltam a ködös-szmogos hajnali külvárost, egészen a sínekig érő veteményeskertekben kapáló parasztokkal, töltésen quadozó ifjakkal és kezdődő dugókkal. Végül beértem a föld alá, hogy átszálhassak, aztán metróval pár megálló egy másik vonalig, azzal meg el a "Déli pályaudvarra" (Beijing South Railway Station).

 Találtam magamnak egyet a kb 20 percenként induló tianjini vonatokból és hamarosan fel is szálltam, kb 8.20kor. Útközben összehaverkodtam egy Eva nevű lánnyal (ez természetesen a nyugatiaknak szóló neve, egyébként Hu Hszüe), akitől segítséget akartam kérni, hogy sms-t tudjak küldeni Magyarországról ismert tiencsini kapcsolatomnak, hogy lassan érkezem, és hogy a vasúti pályaudvarra. Eva volt az első pozitív tapasztalatom a kínaiakkal közelebbről, Kínában. Mint utóbb kiderült, két hét Thaiföld után érkezett ő is haza épp, szóval hullafáradt mint én, de segített, még fel is hívta nekem a hölgyet (akihez jártam kínait tanulni egy időben). Ő meg elküldte értem Csaót, egy fiatal egyetemista srácot, aki szegény nem tudott időben pattani, mert olyan hamar befutott a vonatom (kb fél óra alatt tette meg a 80 km-t).

Szóval a pályaudvaron nem volt senki, ezért Eva velem maradt, és még egy triciklis-motoros riksát is fogott, hogy azzal mentünk közelebb Csaóhoz, akit időközben elértünk telefonon. Persze a lány nem engedte, hogy fizessek. Végül meglett Csaó, aki gyorsan fogott egy taxit (megint nem fizethettem), és elvitt az iskolába, ahol kb. mindenben segített (regisztráció, szoba, befizetések stb.)  Hulla fáradt voltam (kb dél körül járhatott az idő), és őszintén szólva elég elkeseredett, hogy nincs netem, hogy nem elég tiszta a fürdőszoba, meghogy miket fogok elkapni, meghogy hogy fogom én ezt 6 hónapig bírni, de aztán aludtam kb 2 órát, és ahogy megbeszéltük, Csaó bekopogott és elindultunk intézkedni.

Ahogy az utcai árustól - aki egy lepedőn árulta a 600 különböző töltőjét ősszegubancolva - sikerült töltőt szerezni a kártyafüggetlen kis Nokiához (mert azt persze elfelejtettem hozni) kb 10 yuanért (x35=HUF) és megvettük a legolcsóbb mobilcsomagot szerződéssel, kártyával, 2 hónapra kb 80 yuanért, már jobban is éreztem magam. Borzasztó jól esett és hálás voltam Csaónak, aki mindenben segített. Végül elmentünk vásárolni, egy Carrefour supermarketba, ahol megvettem a legalapabb dolgokat (5 liter víz, 5 szelet kenyér - ezt nem volt érdemes, mert édes és drága, sonka, tea). Aztán lehet, hogy nem sokat fogok kaját venni, mert az utcai kajáldákban kedden 7, meg 8 yuanért kajáltam, és egyik alkalommal se bírtam megenni mindent amit a tányérra adtak, olyan mennyiségű tészta volt. Szóval a hétfő végére már egészen megnyugodtam és bedőltem az ágyba. 

Kedden reggel 9kor volt az első órám, egy elég kezdő csoportban ahol egy 60 körüli sztereotipukus (farmer, kockás ing, öv+hózentróger) amerikai fazon, meg az ukrán felesége és egy dél-koreai srác ültek. Óra után átkérezkedtem egy másik csoportba másnaptól (azóta oda járok, egy szlovák és egy kolumbiai lány, illetve egy amerikai és egy üzbég srác társaságában), de Scottal, a koreai sráccal összehaverkodtam és vele mentem kajálni. Ő már itt van egy hónapja és elvitt abba a kis nyüzsgő utcácskába, amilyenek a filmeken lehet látni, mert ott volt egy kajálda amit már próbált és nem halt meg. Ja, és egyébként csakhogy nem "őisázsiaiugyanaz": tökéletesen beszél angolul, 30 éves (nem látszik, mint általában az keletázsiaiakon) és profi cuccai vannak, mint bármelyik nyugati srácnak. Szóval vele ettem valami tésztás-tofus-marhás-tésztát, amire még egy egész tojás is rá volt téve. Hát kemény volt, nem is bírtam mind megenni. Kicsit csípett, de abszolút ehető volt. Ja, és először ettem pálcikával életemben - Scott szerint elég jól ment.

Délután végre meglátogattam az otthonról ismert kínai hölgyet, akihez metróval kell mennem, és kb 1 órára van az irodaház a sulimtól. A felhőkarcolónak is beillő épületnek valahanyadik emeletén fenn magyar címeres-bikás-bikavéres plakát mögött van az egész jó borokkal (Gere, mindenféle villányi, Ostoros, egri borok) felszerelt kis iroda, ahol mindent megbeszéltünk. Iszonyat rendes volt, gondoskodó, és csak miután megtudta, hogy minden oké, azután beszéltünk a munkáról. Eddig kétszer voltam dolgozni nála, órák után, délutántól estig, mosolyogtam és mondogattam, hogy kici, olcó magyal bol  kóstolják meg, magyar vörös bor". A középkorú hölgyek zavarba ejtően bókoltak, a fiatalok csak mosolyogtak, az urakat meg inkább a bor kötötte le.

Terveim szerint az eddig említett témákról még írok egyenként, nomeg más dolgokról is szeretnék, pl. ha feltérképeztem már az egykori Osztrák-Magyar Monarchia által birtokolt volt koncessziós zónát, meg bejártam már a várost. Aztán talán más városok is terítékre kerülnek, talán szokások is, de személyes élmények tuti. (A nyomdafesték tűrőképessége és a Nagy Testvér látókörének figyelembe vételével természetesen.)

ui.: Ja, és akik kis frítibet zászlókat, meg ujgursapkákat akartak a bőröndömbe csempészni, azokat most jól kinevetem magamban.

azoknak, akik az elején ugrottak:

www.facebook.com

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.