Peking 1. - A szerencsés kezdet
2012.10.15. 15:11
Egy ideje elmaradoztam, elég sűrűek voltak a napjaim, illetve nem működött a netem, de most felveszem a fonalat újra. Mi is történt a legutóbbi bejegyzésem óta? Hát főleg Peking, de volt költözés meg állásinterjú meg első nap óvodákban - csupa szerencsés esemény, leszámítva, hogy kicsit megfáztam az utóbbi napokban.
De kezdjük mondjuk Pekinggel. Múlt héten szünet volt nálunk a nemzeti ünnep (1949. okt. 1-én kiáltotta ki Mao mester a Kínai Népköztársaságot) meg a buszos történetben említett Őszközép Ünnep, amik miatt kiadták az egész hetet munkaszünetnek, és mindenki elindult a szülőföldje, családja, kedvenc városa felé, vagy ha jobb ötlete nem volt, hát Pekingbe, ahol "amúgyis olyan kevesen vannak", hogy a lehető legközelebb lehessen a vöröslobogókhoz a Tiananmen (Mennyei Béke) téren. Elhatároztam még az ezt megelőző tanítási napok egyikén, hogy ekkor nekem is ott kell lennem, ahol "az ország szíve dobog", de kínai tanáraim lebeszéltek, mondván, hogy agyon fognak taposni, nomeg nem lesz vonatjegyem, menjek inkább 4-e után.
Aztán mivel nem álltam túl fényesen anyagilag sem, pontosabban nem láttam a bevételi oldalt, mert épp nem hívott semelyik munkalehetőségem sem, nem is bántam annyira, hogy el kell tolnom az utazást és pár millióval kevesebb ember között tipródom majd a hutongok (Peking jellegzetes szűk kis utcái, a feltett képek között vannak ezeket mutatók is) kövezetén. Spórolósan, Tiencsint nézegetve, pihengetve, tanulgatva teltek az első napok a szünetben, mígnem váratlanul megcsörrent a telefonom a félhomályos, kicsit piszkos koliszobám asztalán.
"Wei!" felkiáltásomra magyar választ kaptam, egyik volt tanárom hangján, aki még az ELTE kínai szakán tanított engem. Nem sokkal a hívás előtt ugyanis munkakeresési majdnem kétségbeesésemben megkerestem őt is a nagy emailgyártásban, mert megtudtam, hogy most Pekingben dolgozik a magyar nagykövetségen. Szóval visszahívott, és - minden hátsó szándék nélküli, de tényleg - kérdésemre, hogy milyen olcsó szállást tudna nekem ajánlani, ha felmennék a fővárosba, felajánlotta a vendégszobájukat. Több sem kellett nekem, másnap - taláb szerda volt - már a három napos látogatás alatt meglátogatni tervezett helyeket irogattam össze, és nagyobb kedvvel pucoltam a vécét, meg súroltam a csapot is.
Eljött tehát a péntek reggel, korán felkeltem, kimentem busszal az állomásra, és hálistennek kaptam jegyet a gyorsvonatra - igaz egy órával későbbire csak, de legalább megreggelizhettem jól bevált, olcsó és finom csáklitcsipkukival. A vonat fél 11-kor futott be a pekingi pályaudvarra, ahonnan kb. egy óra alatt el is értem első betervezett állomásomra, az Ég Templomához (Tian Tan). No, erről a komplexumról nagyon lényegretörően annyit mondanék el, hogy a város délnyugati felén található és a Ming (14-17.sz.) és Csing (Qing, 17-20.sz.) császárok itt böjtöltek, imádkoztak és mutatták be áldozatukat "apjuknak," az Égnek (ld. Ég Fia) és őseiknek a téli napforduló idején. A hatalmas területű épületegyütesen vagy három órát bolyongtam, fotózgatva, újabb és újabb templomokat és csarnokokat végigjárva - akit érdekel megtalálja a fotókat FB-on, vagy a bejegyzés alján lévő picasa linken. (Külön ajánlom a szuvenír boltban készített fotót a kínai kurtizános pókerkártyák között megtalált Putyinos változatról.)
Az Ég Temploma
Miután elkoptattam a lábamat és kiléptem a főkapun, a belváros felé vettem az irányt, hogy egy kis hutong-túrával elérjem a Tiananmen teret. Ezek a kis utcák végre tényleg olyanok voltak, mint "amiket a filmekben látni", szürke falak, piros lampionok, füstölő utcai sütödék, nyüzsgés, de közben a két oldali boltok nagy része elegáns selyemüzlet, teaház, könyvesbolt, vagy színház. Persze rengeteg szuvenír árus mindenütt, így rövidesen rájöttem, hogy ez nekem - a turistának szól csak, az "igazi pekingiek" nem ilyen sikátorokban laknak. Ettől még élvezetes, csak hát Váci utca, na.
Durván egy óra bóklászás után végül kikeveregtem a sűrűjéből és hamarosan ott találtam magam a nagy tömegrendezvények és demonstrációk helyszínén, a Mennyei Béke terén. Lábamat már nem nagyon éreztem, de mivel még volt egy-két órám alkonyatig nekiláttam körbefotózni a szocialista realizmus nagyszerű mozgalmi szobrait Mao mauzóleuma körül.
"Gyertek fiúk, már csak addig a kocsmáig kell kibírni!"
Ahogy elvégeztem kötelességemet, amivel tartoztam a fenti stílust kedvelő önmagamnak, az i-t a koronára a város első katolikus templomának meglátogatásával tettem fel. Azt hiszem mondhatom, hogy a szocializmus szobor- és épület- remekei mellett itt Kínában ez vált a másik szenvedélyemmé - felkeresni a számomra gyarmati területenkívüliséget, aztán japán megszállás alatt menedéket jelképező nyugati templomokat és hozzájuk tartozó plébániát, iskolát. Hát így is tettem, mikor megtudtam útikönyvemből, hogy a Déli székesegyházat (Nan Tang) még a 17. századi, Matteo Ricci-féle jezsuita misszionáriusok alapították, akik a császárt mindeféle európai órákkal, térképekkel, műszerekkel nyűgözték le. Ma a templom a 20. század eleji formájában látható (a bokszerek lázadása itt is nyomot hagyott), szürke falai és a plébánia épületeinek kínai stílusú tetőivel pont olyan, ahogyan (szerintem) ki kell néznie.
Linkek a képekhez:
https://picasaweb.google.com/114299421426156246939/AzEgTemplomaPeking2012Oktober6
Kis esti abszurd - Őszközép Ünnepről hazafelé
2012.09.30. 19:15
Buszmegálló. Keressük - már kicsit reményvesztetten - a megfelelő megállót kódoló írásjegyeket, a legalább 20 különböző járat közül. Felváltva nézem a telefonomba mentett buszok számát és a tabellát, ja meg a kis koreai lányt, aki alibiből szintén "keresgél", bár neki nagyobb gondot okoz szerintem a karakterek értelmezése. Ez persze lehet vicces, meg meglepő, hiszen "ős is kelet-ázsiai", de bármilyen hihetetlen, ő még nálam is rosszabbul tud kínaiul.
Már éppen rászánom magam a taxira - amúgyis lassan bezárják a kolim kapuját, mert hiszen "már" mindjárt 10 óra - amikor feltűnik a nyerő háromjegyű szám! Gyorsan ki az útra, átverekedjük magunk a tömegen, mert a busz nem áll be a megállóba, és ha nem megyünk elé, meg sem áll. Tele van, olyasmi, mint az éjféli busz a Szénáról, bár ott is mindig van hely "még egy" embernek. De nincs apróm, úgyhogy Enyong ad kölcsön kettő yuant, amit beletuszkolok felszálltomban a kis perselybe, és közben igyekszem magammal együtt felpréselni a lányt is a tömegbe.
Úgy tűnik minden rendben, haladunk az esti, Őszközép ünnepi forgalomban, sejtjük, hogy ez még nem a vége, még kell egy átszállás valamikor. Egyszercsak a kettőnket közrefogó két úriember , úgy tűnik minden előkészítés nélkül, elkezd kiabálni egymással a fejünk felett - de mivel a vállamig érnek, inkább mögött. Még nem gondolok semmire, máskor ez normális beszélgetés is lehet, megszoktam, hogy más az alap decibel társalgásra errefelé. Azért a biztonság kedvéért magamhoz húzom Enyongot, aki ezt nem bánja - dél-koreai, rendezett viszonyokhoz szokott lelke érzékeny (még) az efféle helyzetekre.
Aztán - ha jól értem - az egyik arc, a sebhelyes, a másik telefonját elvette, az meg nyilván nem örült ennek, ígyhát ezt egyre hangosabban kell megbeszélni. Pontosan nem világos a helyzet, mert úgy látom minden értéktárgy az eredeti tulajdonosnál van, mégis folyik a vita. Egyszercsak a sebhelyes elkezd üvöltözni a sofőrnek, aki közben megállította a buszt az út közepén (mert úgy biztos könnyebben megy majd a rendezés), hogy nyissa ki az ajtót azonnal. Nyilván menekülni akar a telefonnal, vagy akármivel (ami szerintem nincs is nála). Mivel a sofőr nem enged, de nem is indít, a sebhelyes felugrik a műszerfalra, és üvöltözik, hogy akkor ő kimászik a sofőr melletti kisablakon, és nem is beszél a levegőbe! Félúton azonban elkapja a főnök a lábát, így az úriember félig a levegőben, a belső sáv felé kilógva tartózkodik, és rettenetes indulattal gesztikulál, azzal a kezével, amive jobban tenné, ha valami biztos pontba kapaszkodna.
Végül kiszabadítja vászoncipős ballábát a kormányos szorításából, és tényleg (!) kiugrik a kisablakon, majd megkerülve a buszt futásnak ered a járda felé. Ezt persze nem lehet ennyiben hagyni, az időközben a "megkárosított fél" mellé állt busz utasközönsége is követeli már, hogy nyissunk ajtót, ami ellen a vezető sem tiltakozik, így a vita másik résztvevője kipattan és eltűnik a bokrok megett. Mi ezt türelmesen várjuk, még mindig a zsúfolt buszban, még mindig az útközepén, még mindig dudáló autók között. Enyong már tényleg nem tudja hová legyen, és nem mintha én tudnám, magamhoz vonom és igyekszem beljebb, amennyire csak lehet.
Nagyjából két perc múlva visszajön, dolgavégeztével (akármi is történt a sövényen túl) a telefonos, és a sofőr ajtót nyit, és megyünk tovább, mintha mi sem történt volna.
Koncessziós épületek 2. - Az osztrák-magyar zóna
2012.09.28. 10:27
Ígértem, hogy az első Tiencsinben töltött szombatom koncesszió-látogatós képeiből még rakok fel, hát íme! Ez alkalommal 16 évig Bécs-Budapest által birtokolt 108 hektáros terület mára nagyrészt felújított és jól tartott épületeiről készített fotóimból válogattam néhányat, a többit picasa-n találjátok. (Link a bejegyzés alján.)
Kicsit magamról - Munka, szamárhús, disznóősű muszlimok
2012.09.23. 07:35
Péntek van amikor ezeket a sorokat írom, épp nemrég értem vissza a szobámba a közeli kis utcában elköltött ebéd után. Ahogy általában, ma is Scott nevű dél-koreai haverommal próbáltunk egy újabb féle tésztalevest, amiben elvileg kecske/bárány főtt. (De persze 6 yuanért húst nem kaptunk bele.) Szóval ettünk, meg vettünk egy Fantát (nem tudom mikor ittam utoljára ilyesmit, de most úgy éreztem itt az idő), majd visszasétáltam a koliba, ő meg az albérletébe.
Nemsokára indulok be a városba dolgozni, a "borszakmába", ahol most a vevők előtti produkáláson kívül újabb feladatot kaptam: magyar cégeket kell keresnem Kínában és lehetőleg felvenni velük a kapcsolatot. Hen yaoyísi! (Nagyon érdekes!) Majd kiderül mire jutok, mindenesetre kicsit jobban hangzik, mint 7-8 kínai komoly vásárló előtt elmondani a standard reklám szöveget, majd vért izzadva imádkozni, hogy nehogy nekem szegezzen valami kérdést, amit nagy valószínűséggel hadarva, és valamilyen távoli tájszólásban fogalmaz meg. Ilyenkor ülök/állok egyhelyben, mosolygok, és ha esetleg veszem a bátorágot, hogy ne egy "Sajnos nem tudom./ Nem értem, túl gyors."-sal intézzem el, hanem összeszenvedek valami - szerintem - épkézláb mondatot, akkor abból tuti, hogy szóvicc kerekedik (a rengeteg azonos hangalakú és csak a kontextustól és hangsúlytól függő szó miatt), és az egész társaság, akik eddig egymással voltak elfoglalva máris mind rajtam nevetnek, esetleg hozzáteszi a kedvesebbje, hogy "hen keai" (nagyon aranyos). De nem veszem a lelkemre nagyon, igyekszem tanulni ezekből a beszélgetésekből, talán később már könnyebben fog menni. Végülis ez még csak a második hét. De volt azért sikerélményem is, például szerda este amikor a FB-ra is felkerült kép is készült, egész jól kommunikáltam a fucsieni (Fujien) vevővel (a képen kék ruhában), és mivel úgy tűnt, hogy valamilyen szinten buddhista, ezért nagy sikerem volt az előző félévben tanult mongol meg tibeti buddhizmusos órákon tanultakkal. Mindenáron tanítani akart engem, de mondtam, hogy sajnos nem tehetem meg, hogy leutazzak Hsziamenbe (Xiamen, egyébként itt készülnek a fehér King Long buszok, amik otthon a Széna térről indulnak), mert itt vagyok befizetve. Sajnálta, de megígértem, hogy ha októberben majd megyünk a borokkal Fucsouba (ez is Fucsienben van), akkor megiszunk egy ergoutuo-t, ami egy állítólag nagyon erős pálinka.
Ja, amúgy a munkáról szólva, egy itteni kedves magyar lány ismeretsége révén van egy hely Pekingben, ahonnan időnként szólnak, hogy menjek dolgozni. Nem rendszeres meló, eddig kétszer három órát dolgoztam a cégnél, ahol vadiúj okostelefonok magyar menürendszerének a fordítását kellett ellenőriznem, hogy azok elég érthetőek-e a magyar felhasználó számára. Egy ilyen klasszikus office-elrendezést érdemes elképzelni, ahol minden kis paraván-kaszniban más-más országból származó arcok ülnek, akik tesztelik a saját anyanyelvükön írt programokat, alkalmazásokat. Mellettem pl. egy orosz lány ült, szemben egy portugál srác, mögöttem egy kazah lány, és így tovább. Egy angol nyelvű excel táblázatba kellett bevinnünk az értékeléseket, amiket majd egy másik csapat feldogoz. Nem valami kreatív dolog, de kifizetik az utazásomat, ami nem kis dolog, és pár ezer forintnak megfelelő összeget kapok kézhez egy egy ilyen pár órás munka nap után. Az út Tianjinből a helyig kb. 2 óra, de közben tudok tanulni a vonaton meg a metrókon, úgyhogy nincs vele igazán gond.
Van itt még valami, amit mindenképp el akarok mesélni. Tegnap történt, hogy munka után Csaó barátommal elmentünk vacsorázni valami rizses kaját, és utána megittunk egy Harbin sört. Közben beszélgettünk mindenféléről, de főként arról, hogy ki evett extrémebb kaját már. Mondanom sem kell, egyértelműen ő nyert (nem is tudom mit vártam). Az hogy kiskorában a nagymamája sütött neki békacombot, vagy hogy a szomszéd által fogott kígyót megették nem számított durvának szerinte. Ami viszont tényleg felkeltette az érdeklődésemet, az egy állítóag hebei-i (Hopej tartomány, Tiencsin körül) specialitás, a számárhús. Elhatároztam, hogy mindenképp kipróbálom. Csaó tud is egy helyet itt a városban, ahol jól csinálják. (Péntek este kipróbáltuk, kitűnő, szendvicsben tálalják, és erős paprikával, amitől szegény Csaó majd megpusztult.)
De kedvenc történetem, az a kaják kapcsán megesett beszélgetés volt, amelyben Csaó kifejtette nézetét, hogy szerinte azért nem esznek a muszlimok disznóhúst (Xinjiang meg Gansu tartományban élnek főleg itt Kínában), mert azt hiszik, hogy a disznó az ősük. Igyekeztem nem túl hangosan nevetni, de azért megmagyaráztam neki, hogy azért ez nem egészen így van. Mentségére legyen mondva, rögtön elfogadta a magyarázatomat Mohamedről, a zsidókról meg Mózesről és a tisztátalan ételekről.
Szerző: matyko
Szólj hozzá!
Címkék: munka sör bor muszlimok tianjin kajálás szamárhús Tiencsin Harbin sör Kicsit magamról
Arcok 1. - Arcok a belvárosból
2012.09.20. 07:35
Ahogy nézegettem a múlt hétvégén készült fotóimat, arra gondoltam, hogy megér egy külön bejegyzést, hogy kitegyek pár belvárosban készített képet, amin "csak emberek" szerepelnek. Ezek a képek Tiencsin belvárosában készültek nagyrészt, néhány kicsit arrébb egy-egy környékkel.
Az összes fotót a picasa-linkre kattintva érhetitek el, de azért kiteszek egyet-kettőt ide is, mutatóba. A terv az, hogy még lesznek ilyen "arcos posztok" később is, ha összegyűlik annyi.
https://picasaweb.google.com/114299421426156246939/ArcokABelvarosbol#
Koncessziós épületek 1. - A Hszikaj (Xikai) templom
2012.09.16. 18:16
Mint ígértem, nekilátok feltérképezni a város legfőbb nevezetességének számító ún. koncessziós korszakban készült épületeit. De, hogy világos legyen, miről is beszélek, pár sorban megvilágítom a hátteret. Ez a korszak az 1860-as években kezdődött, amikor a nyugati hatalmak az ópiumháborúk során erőszakosan megnyitott Csing (Qing) Birodalomtól különleges igazgatású területekhez jutottak Sanghaj (Shanghai) és Tiencsin (Tianjin) városaiban. Az angol és francia kereskedelmi telepek mellé, a Bokszerlázadás 1901-es pekingi (Beijing) leversében részt vevő többi ország is zsákmányt szerzett, így jöttek létre az orosz,olasz, osztrák-magyar, belga, japán, német és amerikai koncessziók.
(a kép a csk.blog.hu-ról származik)
Szerző: matyko
2 komment
Címkék: Címkék Tianjin Tiencsin koncessziók francia zóna Xi Kai templom kínai katolikus
A legelső napok
2012.09.15. 10:33
Azoknak, akik várták íme, itt van az a bizonyos pillanat. Hétfő óta a világ legnagyobb Népköztársaságával ismerkedek, Pekingtől nem messze, Tiencsin városában. Akit nem érdekelnek a részletek, az a következő részt átugorhatja, és megnyithatja a bejegyzés alján található linket. (Olyan oldalt fog ott találni, amit nekem úgy tűnik, hogy márciusig nélkülöznöm kell. Ennyivel is jobb lesz neki.)
Azoknak akik itt maradtak, pár sorban beszámolok az első napokról. Tehát.
Miután a Liszt Ferihegyen felszálltam, kb háromnegyed óra alatt Bécsbe is értem, ahol minden rendben ment, a csomagjaim átkerültek a pekingi gépre, míg várakoztam és becsekkoltam. Nem volt nehéz eltéveszteni a gépet, tele volt kínaival, meg persze csomó "nyugatival"is. Az út végig gond nélkül ment, tiszta volt az idő, úgyhogy amíg nappal volt, tudtam figyelni a - főként - oroszországi tájat. Azt hiszem kb. az Urálnál lehettünk, amikor már felhősebb lett, és beesteledett. A gépen végig lehetett követni az útvonalat az előttem ülő háttámlájába épített kijelzőn, ahol több csatorna is volt, így kétszer is megnézhettem a Wall street-et (Tőzsdecápák) németül (Austrian Airlines) majd angolul is, hogyha esetleg valami nem lett volna világos. A rengeteg kínai utas miatt a filmek némelyikét feliratozták kínaiul. Volt csak zeneadó is, úgyhogy ha csak aludni akartam, kizárva a külvilágot, kettesben maradhattam egy kis osztrák popzenével. Mindennek ellenére 2-3 órát azért tudtam aludni.
A kaja rendben volt, két étkezést kaptunk, meg kávét-teát, sőt egyszer még egy 0,33-as Gösserrel is kirúgtam a hámból. Kb 9 óra utazás után landoltunk Pekingben, ahol először a kapukhoz kellett zarándokolnunk, ahol simán ment minden, még a kézírásomat is megdícsérte a határőr, ahogy az "Arrival card'-ot vagy mi a fenét kitöltöttem. Ennél szebben nem is kezdődhetett volna! (Na jó, még a virágcsokros, kispiroskönyvet lengető úttörők üdvözletét elviseltemvolna.)
Helyi idő szerint (Budapest + 6 óra) tehát 5:40kor át is jutottam, aztán el kellett vonatuznunk (!) a reptéren belül a helyre ahol a bőröndöt át tudtam venni, onnan meg kifelé. Gyorsan váltottam egy kis eurót yuanbe, aztán nekivágtam Pekingnek. Hamar megtaláltam az Airport Expresszt, ami kb 50 perc alatt száguldott be a városba, illetve ahoz a metrómegállóhoz, ahol nekem fel kellett szállnom. Útközben, hogy ne aludjak el, csodáltam a ködös-szmogos hajnali külvárost, egészen a sínekig érő veteményeskertekben kapáló parasztokkal, töltésen quadozó ifjakkal és kezdődő dugókkal. Végül beértem a föld alá, hogy átszálhassak, aztán metróval pár megálló egy másik vonalig, azzal meg el a "Déli pályaudvarra" (Beijing South Railway Station).
Találtam magamnak egyet a kb 20 percenként induló tianjini vonatokból és hamarosan fel is szálltam, kb 8.20kor. Útközben összehaverkodtam egy Eva nevű lánnyal (ez természetesen a nyugatiaknak szóló neve, egyébként Hu Hszüe), akitől segítséget akartam kérni, hogy sms-t tudjak küldeni Magyarországról ismert tiencsini kapcsolatomnak, hogy lassan érkezem, és hogy a vasúti pályaudvarra. Eva volt az első pozitív tapasztalatom a kínaiakkal közelebbről, Kínában. Mint utóbb kiderült, két hét Thaiföld után érkezett ő is haza épp, szóval hullafáradt mint én, de segített, még fel is hívta nekem a hölgyet (akihez jártam kínait tanulni egy időben). Ő meg elküldte értem Csaót, egy fiatal egyetemista srácot, aki szegény nem tudott időben pattani, mert olyan hamar befutott a vonatom (kb fél óra alatt tette meg a 80 km-t).
Szóval a pályaudvaron nem volt senki, ezért Eva velem maradt, és még egy triciklis-motoros riksát is fogott, hogy azzal mentünk közelebb Csaóhoz, akit időközben elértünk telefonon. Persze a lány nem engedte, hogy fizessek. Végül meglett Csaó, aki gyorsan fogott egy taxit (megint nem fizethettem), és elvitt az iskolába, ahol kb. mindenben segített (regisztráció, szoba, befizetések stb.) Hulla fáradt voltam (kb dél körül járhatott az idő), és őszintén szólva elég elkeseredett, hogy nincs netem, hogy nem elég tiszta a fürdőszoba, meghogy miket fogok elkapni, meghogy hogy fogom én ezt 6 hónapig bírni, de aztán aludtam kb 2 órát, és ahogy megbeszéltük, Csaó bekopogott és elindultunk intézkedni.
Ahogy az utcai árustól - aki egy lepedőn árulta a 600 különböző töltőjét ősszegubancolva - sikerült töltőt szerezni a kártyafüggetlen kis Nokiához (mert azt persze elfelejtettem hozni) kb 10 yuanért (x35=HUF) és megvettük a legolcsóbb mobilcsomagot szerződéssel, kártyával, 2 hónapra kb 80 yuanért, már jobban is éreztem magam. Borzasztó jól esett és hálás voltam Csaónak, aki mindenben segített. Végül elmentünk vásárolni, egy Carrefour supermarketba, ahol megvettem a legalapabb dolgokat (5 liter víz, 5 szelet kenyér - ezt nem volt érdemes, mert édes és drága, sonka, tea). Aztán lehet, hogy nem sokat fogok kaját venni, mert az utcai kajáldákban kedden 7, meg 8 yuanért kajáltam, és egyik alkalommal se bírtam megenni mindent amit a tányérra adtak, olyan mennyiségű tészta volt. Szóval a hétfő végére már egészen megnyugodtam és bedőltem az ágyba.
Kedden reggel 9kor volt az első órám, egy elég kezdő csoportban ahol egy 60 körüli sztereotipukus (farmer, kockás ing, öv+hózentróger) amerikai fazon, meg az ukrán felesége és egy dél-koreai srác ültek. Óra után átkérezkedtem egy másik csoportba másnaptól (azóta oda járok, egy szlovák és egy kolumbiai lány, illetve egy amerikai és egy üzbég srác társaságában), de Scottal, a koreai sráccal összehaverkodtam és vele mentem kajálni. Ő már itt van egy hónapja és elvitt abba a kis nyüzsgő utcácskába, amilyenek a filmeken lehet látni, mert ott volt egy kajálda amit már próbált és nem halt meg. Ja, és egyébként csakhogy nem "őisázsiaiugyanaz": tökéletesen beszél angolul, 30 éves (nem látszik, mint általában az keletázsiaiakon) és profi cuccai vannak, mint bármelyik nyugati srácnak. Szóval vele ettem valami tésztás-tofus-marhás-tésztát, amire még egy egész tojás is rá volt téve. Hát kemény volt, nem is bírtam mind megenni. Kicsit csípett, de abszolút ehető volt. Ja, és először ettem pálcikával életemben - Scott szerint elég jól ment.
Délután végre meglátogattam az otthonról ismert kínai hölgyet, akihez metróval kell mennem, és kb 1 órára van az irodaház a sulimtól. A felhőkarcolónak is beillő épületnek valahanyadik emeletén fenn magyar címeres-bikás-bikavéres plakát mögött van az egész jó borokkal (Gere, mindenféle villányi, Ostoros, egri borok) felszerelt kis iroda, ahol mindent megbeszéltünk. Iszonyat rendes volt, gondoskodó, és csak miután megtudta, hogy minden oké, azután beszéltünk a munkáról. Eddig kétszer voltam dolgozni nála, órák után, délutántól estig, mosolyogtam és mondogattam, hogy kici, olcó magyal bol kóstolják meg, magyar vörös bor". A középkorú hölgyek zavarba ejtően bókoltak, a fiatalok csak mosolyogtak, az urakat meg inkább a bor kötötte le.
Terveim szerint az eddig említett témákról még írok egyenként, nomeg más dolgokról is szeretnék, pl. ha feltérképeztem már az egykori Osztrák-Magyar Monarchia által birtokolt volt koncessziós zónát, meg bejártam már a várost. Aztán talán más városok is terítékre kerülnek, talán szokások is, de személyes élmények tuti. (A nyomdafesték tűrőképessége és a Nagy Testvér látókörének figyelembe vételével természetesen.)
ui.: Ja, és akik kis frítibet zászlókat, meg ujgursapkákat akartak a bőröndömbe csempészni, azokat most jól kinevetem magamban.
azoknak, akik az elején ugrottak: