Carlton Café, este 8 óra tájban

A levegő sűrű volt a szürkés-fehéren gomolygó dohányfüsttől, és csak az igen kontúros alakok váltak ki a homályban mulatozó ivóközönségből. Ilyenek voltak a pulttól nem messze öblösen nyerítő kozák társaság jól megtermett tagjai, vagy a jókedélyű jenki tengerészek szinte világító uniformisaikban. Hármasával-négyesével foglalt helyet kilenc – vagy talán több – nemzet kínai földön összevegyülő kavalkádja. A Brit Birodalom népei mellett franciák, németek, olaszok, belgák, az Osztrák-Magyar Monarchia ki tudja hányféle alattvalója, egyszóval mindenki, akinek országa koncessziót foglalt magának Tiencsinben. Ha ez a kompánia nem lett volna elég színes, mondjuk úgy, hogy rajtuk kívül még gyakorlatilag bárki más is előfordulhatott itt. Mindenki a maga nyelvén, a maga kedvenc italával a kezében élvezte ennek a különös városnak az egyedi hangulatát, amely itt, a Carltonban a kevésbé előkelő, de feltétlenül - ahogy ők mondták - a „nyugati fajokból” származó osztályok képviselőinek maga volt a paradicsom. Az idő előrehaladtával a beszédhangerő is egyre csak emelkedett, tökéletes tereppel szolgálva azoknak, akik a félreesőbb sarkokban bizalmasan szerettek volna információt cserélni.

„Szóval,” – türelmetlenkedett a detektív - „eljutott Afrikáig azzal a gőzössel mint újonc matróz? Ne kéresse magát Gönnert!”

Eközben a pincér meglehetősen darabos mozdulattal elhelyezte a két teli pintespoharat kettőjük közé az itt-ott égésnyomos deszkalapra, majd magára hagyta a két új vendéget. A kalaposat ismerte már régóta, a szomszédban bérelt padlásszobát és gyakori látogatója volt a létesítménynek. A nyomozót is rögtön kiszúrta, nem igen volt olyan külföldi a városban, akit legalább arcról nem ismert volna.

„Ami azt illeti én sohasem öltöztem be tengerésznek, én Őfelsége Hadseregéhez csatlakoztam, mint önkéntes – hozzáteszem, sohasem bántam meg ebbéli döntésemet.” - Révedt el a pohár üvegén lecsapódott párába rajzolgatva Gönnert. „A British Army nélkül talán sohasem jutottam volna el Transvaal kemény öklű telepeseinek földjére. Nem hiszem, hogy látott maga azoknál a nyakas hollandus farmereknél elszántabb ellenfelet! Az utolsó vérükig védték a földjeiket a király katonái ellen.”

Marcona búr ellenállók

„Csak nem szimpatizált azokkal az átkozott búrokkal? Nem kegyelmeztek azok senkinek, halomra lőtték a legjobb embereinket, halálra éheztettek volna több mint ezer embert Mafeking körbezárt erődjében, ha nem Sir Baden-Powell a védők parancsnoka...” - csattant fel Wilcox, akinek két unokaöccse is megfordult a Birodalom és a búr telepesek között a közelmúltban dúló dél-afrikai harcokban, de Gönnert határozott higgadtsággal félbeszakította.

„Ha már az éhséget említi, a koncentrációs lágerekről is hallott, Nyomozó Úr?” - nézett fel nyugodt tekintettel kalapja alól. „Több mint 26 ezer búr nőt és gyereket ítéltek éhhalálra azokban a sátortáborokban, nem hiszem, hogy szívesen nézte volna végig azokat csonttá soványodott alakokat, akiket a hadsereg tartott ott fogva.”

„Nos-öö, ne értsen félre, én is olvastam a lapokban, de nehéz lenne elhinni, hogy mindez valóban megtörtént volna” – csillapodott le tettetett szégyenérzettel hangjában iménti heves reakciójáért a detektív. „Bármit képesek egymás fejéhez vágni a liberálisok és a konzervatívok, ha a választások megnyerése a tét” - váltott tárgyilagosabb modorra.

„Nincs ez máshogy Budapesten sem – mondta apolitikus közömbösséggel a legénykorából jól ismert parlamenti botrányokra visszaemlékezve a mesélő - „de talán nem kell ezen sokat rágódnunk, az ember mehet Dél-Amerikába is, ott sem talál mást.”

„Szóval oda vitt az útja a néger kontinens után?” Wilcox nem bánta hogy kérdésével továbblendítheti a beszélgetést a kellemetlen szájízt maga után hagyó Búr Háborúkról.

„Hát” - húzott egy jókorát az olcsó japán sörből a veterán önkéntes - „Hat hónap alatt eleget láttam, hogy odébb álljak, meg hát meg is kötötték a békét a győztesek a legyőzöttekkel 1902-ben, így nekem sok dolgom nem maradt Afrikában.” - mondta szenvtelennek tetsző hangon Gönnert. „Felkapaszkodtam egy hajóra, ami először Ausztráliába, majd pár hét múlva Új-Zélandra vitt. Utóbbi egy igazi paradicsom, de a világon semmi nem történik, leszámítva a birkanyájak egyik legelőről a másikra vonulását.”

„Az már biztos” – hagyta rá a London east-endi utcáinak zsúfoltságát Észak-Kína kikötő-metropoliszának hömpölygésére cserélt Wilcox. „Jöhet még két pint ebből lagernek csúfolt Kirinből? Ezt most én állom!”

„Ne legyen olyan szigorú azzal a sörrel, kérem! Ha azon az átkozott pancsolt vodkán kívül a Kirin az egyetlen ital amivel az Orosz Távol-Kelet zsibbasztóan szürke unalmát kicsit feldobhatja, megtanulja értékelni az igyekvő japánok munkáját!”

„Kezdem azt gondolni, hogy nincs a Földgolyónak olyan pontja, ahol ne fordult volna meg!” Biztosította csodálatáról partnerét a civilruhás rendőr. „El fog tartani egy darabig míg kiveszem az igazi szándékát, de megéri a színlelt ámuldozás meg ez a pár sör, felbecsülhetetlen értéke van ennek a csavargó bajkeverőnek! Csak eredjen meg a nyelve, majd pár kör sör hozzásegíti! Türelem, mindent a maga idejében”- gondolta magában, majd fennhangon folytatta a panaszkodást a bár felszereltségének hiányosságairól.

„Mindenesetre nem adnék egy koszos penny-t sem ezért a löttyért, ha egy jó barna portert csapolna az a félvér ördög!”

„Megnézem mit tehetek Magáért, régi cimborám a csapos, együtt dolgoztunk a francia-belga vasútépítéseknél Senhszi tartományban. Talán találunk valamit a maga szomjára! - állt fel biztosítólag hunyorítva egyet Gönnert és a elindult a pult felé.

„Mi az ördögöt művelt ez az alak Latin-Amerikában?” - tűnődött pár percnyi magányában Wilcox. „Vajon melyik oldalhoz csapódott Nagy-Kolumbia feldarabolásában? A jenkik által pénzelt szakadár liberálisokhoz? Vagy a latinó hatalmat fenntartani akaró konzervatívokhoz talán?”

A századfordulón vívott ún. „Ezernapos Háború” (1899-1902) a spanyol gyarmati uralom alól nem is olyan régen függetlenedett mai Venezuelát, Kolumbiát és Ecuadort is magába foglaló hatalmas ország vívta a leszakadni akaró Panama háta mögött álló Egyesült Államokkal. Az USA ezekben az évtizedekben sikeresen terjeszkedett az ún. Monroe doktrína jegyében, miszerint az Újvilág, Alaszkától Tűzföldig, Washington érdekszférájához tartozik, és így joga és érdeke beavatkozni a helyi konfliktusokba (vagy szítani azokat). Panama földrajzi helyzeténél fogva kulcsfontosságú volt, ezért érte meg a lokálpatrióta félsziget-lakók szabadságharcát ágyúnaszádokkal támogatni.

  Gyerekkatonák a panamai harcok idejéből

„Azok az átkozott ültetvényes arisztokraták! Látni sem bírtam azt az undorító zsarnokságot ott lenn Chilében! - koppantotta le határozottan a két pohár majdnem fekete Fuller's-t Wilcox ámuló szemei elé az asztalra Gönnert, majd maga is lehuppant recsegő támlájú székére. „Legalább olyan rosszak, mint a mi grófjaink meg báróink a Ferenc Jóska birodalmában! Hogy azok hogy bánnak a szegényemberekkel!”

„Jó hogy szóba hozza Dél-Amerikát! Éppen azon merengtem, hogy vajon mi jóba fogott arrafelé, miután megbarátkozott pár új-zélandi báránnyal? Vagy rossz nyomon járok, inkább a maori lányok hagytak „paradicsomi” emlékeket magában?” - kacsintott cinkosan a nyomozó.

„Bizony ami a vendégszeretetet illette, nem panaszkodhattam” – jelent meg Gönnert szája sarkában egy finom nosztalgikus mosoly - „de sajnos felszedtük a horgonyt és Santiagónak vettük az irányt, és meg sem álltunk míg az Andok havas csúcsai alatti kikötőkig. Láttam az Amerikák leghatalmasabb flottáját, a chileit, amitől akkoriban még a jenkik is tartottak. 1902 nyarán már Panamában voltam, ahol a zsarnok bogotái kormány hadserege elleni erőkhöz álltam be.”

„Ühüm” - biccentet Wilcox, nyugtázva a korábban magában feltett kérdésére kapott választ, majd lenyelve a sűrű sötét kortyot, tovább érdeklődött. „És mi volt a feladata?” - kérdezte az újabb szál Dragon-ra gyújtó Gönnertet.

„Leginkább különféle gerilla-akciókban vettem részt, egy alkalommal például egy kövér kolumbiai tábornokot és kékvérű tisztikarát kellett felrobbantanom amint a soron következő vérengzésüket tervezték egy villában. Mondanom sem kell, nagyot szólt, mikor a díszes kompánia a levegőbe repült kristálypoharastul, ezüsttálastul át a cseréptetőn fel a magasba!” - szippantott cigarettájából látható elégedettséggel a volt partizán. „Kishijján ott hagytam a fogamat – egy spicli a nyakamra hozta a karhatalmat és ha a U.S. Navy tengerészgyalogosai nem szabadítanak fel, ott lógtam volna nyakamon a díszkenderrel az önkényurak bitóján!”

„Nem lepne meg ezután, ha örökre hálás maradt nagyvonalú megmentőinek” – húzta gúnyos mosolyra Wilcox száját a brit öntudata.

„Ami azt illeti, nem voltak illúzióim, imperialisták a jenkik is, de legalább nem zsarnokságot terjesztenek! Mindenesetre engem kihúztak a pácból, és miután a sikertelen nicaraguai felkelésben jó párszor meglyuggattak a despota Zelaya martalócainak puskagolyói, végül menedéket is kaptam tőlük Kaliforniában.”

„Áhá!” - kapott az alkalmon az egyre pirosodó ábrázatú nyomozó - „nem itt kezdte cár-ellenes vörös propagandáját, kedves uram?”

„Hát ezt meg honnan veszi?” - lepődött meg Gönnert majdnem őszintén. Tudta ugyanis, hogy Őfelsége hírszerzésének messzire nyúlnak a csápjai. „No igen, mindez már akkor történt, amikor azok a derék kis japánok móresre kezdték tanítani azokat az arrogáns muszka tábornokokat!”

„Bizony ki gondolta volna akkor, hogy a tegnap még papucsban csoszogó, kardjaikkal hadonászó japániak úgy elpüfölik az oroszokat!” - bólogatott Wilcox a 1904 és 1905 között zajlott távol-keleti harcokra emlékezve. „No de közeledünk ám Kína felé, nemdebár?” - próbálta sürgetni a hosszúra nyúló történetet.

 Japán roham az orosz seregek ellen

De abban pillanatban szakadt, mezítlábas kínai kuli esett be a Carlton ajtaján, nagy robajjal megbotolva a küszöbben. Az ittas esti bárközönség felkapta a fejét, majd miután kellően kikacagta magát a szerencsétlenen, visszatért korábbi tevékenységéhez. A szikár, már-már pálcika vékony figura körbepillantott, majd felismerve a fehér kalapot a fal mellett, Gönnerthez sietett, kezében valami borítéknak látszó dologgal. A kínai minden felesleges kommentár nélkül átnyújtotta a papírdarabot, majd az európai rövid kérdésére ugyancsak kurta választ adott, majd sarkon fordult és esetlen mozdulatokkal kisietett.

- “老马在沪吗?”

- „已经到了“

Wilcox beszélt már valamicskét mandarinul, így tudta, hogy Gönnert valakinek a megérkezéséről érdeklődött, amire a kínai megnyugtató válasszal szolgált.

„De ki lehet az a „Lao Ma” (Öreg Ma), aki már „ott van”? Arról nem is beszélve, hogy a külföldi fülnek is érthető Sanghaj helyett a kínaiak által használt archaikus „Hu” val jelölte meg a helyszínt. Nem lehet véletlen a kis vörös pont a távirat-boríték sarkában sem... Megannyi kérdés...” - gondolta, miközben közömbös arcot vágva nézett asztaltársasága szemébe, aki mintha egy pillanatra kizökkent volna nyugodt hidegvérűségéből.

folyt. köv.

A Konspiráció előző, III. része itt, az az előtti pedig itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://mennyeiatjaro.blog.hu/api/trackback/id/tr718656188

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása