Második pekingi utazásom alatt történt, hogy ellátogattam a Szépművészeti Múzeumba (美术馆), amire kíváncsi lettem volna egyébként is, de hogy ingyenes (!) volt a belépés - na, így már esélyt sem kapott a vacilálás.

No, ezután a rettentő igényes fotóbeállítás után (ezúton is elnézést kérek) térjünk át az épület belsejére, ahol elsőként a földszint bal oldali kiállítóterme felé vettem az irányt. Itt kellemes háttérzenére nézegettem "A tájkép költőjének" (风景的诗人 The Poet of the Landscape), egy Zhao Hongfu (赵鸿甫) nevű kortárs művésznek a vízfestményeit.

Amint ezen a tárlaton átandalogtam, kötelességtudó múzeumbajáró módjára rögtön a következő terem felé indultam, hogy "bármi legyen is az, végignézem, mert ingyen van és különben is, miért ne?" Az első képek alapján már valami balos érzékenységet sejtettem az ecset másik oldalán, látván az ilyen-olyan dolgozókat és szegény parasztokat szerszámaik, purdéik mellett, szakadt főfödőjük alatt.

Nem volt ez rossz, nem is beszélve a szerintem mindig izgalmas karikatúrákról és röpirat-illusztrációkról, amik hadurak, japán megszállók, nyugati imperialisták ellen irányultak, vagy a propaganda-gyanús képeknek, amelyek a felszabadulásnak örültek.

És aztán jött a meglepetés! Már az első kis fiatornyos fatemplom háttere előtt cséplő, gyanúsan szoknyás-kendős arcok láttán felkaptam a fejem (a kép címe: Román parasztok aratása vagy valami ilyesmi 罗马尼亚农民收割图, 1956). Aztán jött a meglepett örömködés, ahogy egymás után vagy öt-hat kép mellé már az előző ország szomszédja, az enyém (!) van felírva. Magyar fazekas/匈牙利陶器工人 (1955), Magyar hajadon/匈牙利姑娘(1955), Tél (Magyar falusi táj)/冬(匈牙利农村风景) (1956), vagy egy sárospataki várról készült metszet, és néhány parasztember portréja; nevük minden esetben odakanyarintva szép, gyöngybetűkkel a kép alá. Hogy mi a történetük a képeknek? Röviden a lényeg az, hogy Zhang Yangxi 张漾兮 (1912-1967) kínai festőművész-grafikus az ötvenes években fél évet töltött tanulmányúton Romániában és Magyarországon. Ekkor, illetve hazatérte után születtek ezek a képek.

Miután lenyeltem a meghatódottság boldogságtól édes könnyeit, két képet találtam még Zhang Yangxi művei között, amiket úgy érzem még érdemes megmutatnom. A bal oldali úr Jeff Healey előfutára, a Vak gitáros (1944) (persze tudom, hogy nem gitár, de nem sikerült kiderítenem, hogy ez most csing-hu, vagy er-hu, vagy mi, majd később talán), a jobb oldalon pedig Wu Szungot láthatjuk, amint puszta kézzel megöli a tigrist, a Vízparti történet lapjain részletesen olvasható módszer segítségével (武松打虎, 1958).

A történet befejezéseként a további végigjárt kiállítások közül egyet emelnék ki, ezt is csak egy kép erejéig. Mégpedig abból a célból, hogy igazat adjak Depuis Magritte-nek, akinek alkotásait a pekingi Belga Nagykövetség kötreműködésével mutatták be. Ő pedig azt mondta, hogy:

és milyen igaza volt! (Elég csak az üveglapon megjelenő rémalakra pillantani.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.